Idézetek a magányról
Rettenetes dolog lehet, ha valaki magányosnak érzi magát annak a társaságában, akit szeret.
Egy szürke irodaházban sem annyira nyomasztó és ordító a magány, mint amilyen egyeseknek egy vidám nyaralóhelyen lehet.
Bárcsak felkelne a földről az árnyékom, és mellettem sétálna.
A magány olyan, mint egy Árva harmatcsepp egy levélen. A kis szél is rezgeti, A levelet meglibbenti, Egyensúlyát, ó, elveszti, A földön porrá zúzódik.
Néhanapján még a királyokat is legyűri a magány.
A magányban mindenre szert tehetünk, csak jellemre nem.
Az borzalmas, ha New Yorkban késő éjjel felvihog valaki az utcán. Mérföldekre elhallatszik. És magányos és nyomott lesz tőle az ember.
Ha ajándékot kapok valakitől, szinte mindig az a vége, hogy elszomorodok tőle.
- Papa, érdekesek a városok? - Szerintem nem túlságosan. - Akkor miért építenek az emberek városokat (...)? - Félnek a magánytól. (...) - A városban nincs magány? - Ott van csak igazán. Csak nem lehet észrevenni.
Szergej VasziljevicsLukjanyenko
A legtöbb ember, akár házas, akár nem, a lelkében egyedül van. Senkijük nincs, akivel minden érzésüket és minden gondolatukat megoszthatnák, és pontosan ez az, amit én is a legjobban hiányolok.
Amit akkor keresünk, amikor szomorúak vagyunk, az valójában nem más, mint a Boldogság, s bár annyi sok mindent nélkülözöl, mert nincs senkid, akivel beszélgethetnél, mégis, a benned lévő Boldogság, ha egyszer rátaláltál, soha nem vész el. És most nem a földi dolgokra gondolok, hanem kizárólag a lelkiekre. Hiszem, ha egyszer megtaláltad a Boldogságot önmagadban, akkor sokáig láthatatlan maradhat ugyan, de elveszni mégsem vész el soha!
A mélység útja mindig magányos - a tengerjáró nagy hajók is csak partközelben állnak egymás mellett.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Ki hagyta rám telepedni a magányt Engedte hogy kikészítsen és időmet rabolja Hogy mozoghat ilyen otthonosan nálam Komisz undok magány Szürke hártyát von a tapétákra S a halál gondolatát tömködi a magába záruló csöndbe Hangokkal füstölöm ki onnan De mihelyt elhalnak a lépések a lépcsőházban Újra a hall szőnyegén hever vigyorog Mint egy elfeledett ruhadarab ami senkinek nem kell.
Ott a legmélyebb a csönd, ahol azelőtt rendszeresen csörgött a telefon.
Facebook
Pinterest