Idézetek a magányról
Egy olyan szemét és tetves világban, ahol még csak egy igaz barátja sem lehet az embernek, már az is nagy vigasztalás, ha egy igaz ellenséget talál.
A csillagokat bámulom. Olyan rengetegen vannak. (...) Hiába ragyognak azonban annyira közel egymáshoz az apró fénypontok, pontosan tudom, hogy fényévekre vannak egymástól. (...) Olyan messze léteznek egymástól, hogy nem érezhetik a társaik melegét, pedig mindannyiukat lángoló anyag alkotta. Pontosan ez a csillagok titka (...). Végső soron egyedül vagyunk. Nem számít, hogy milyen közelinek tűnsz, senki más nem érinthet meg.
A kapcsolat hiánya a többi emberrel furcsa hatással jár. Úgy érzed, elkülönülsz, idegen vagy - mintha távolról figyelnéd az emberi fajt, mint egy ufó, nem kötődsz semmihez, és sehol sem látnak szívesen. (...) Az emberek csak rohannak, intézik a csip-csup ügyeiket, eltartják a családjukat, a világba kiáltják az értelmetlen érzelmeiket, és eközben te csak a pálya széléről figyelsz zavartan. Ez vezet addig egyes szociopatákat, hogy magasabb rendűnek érezzék magukat.
Soha életében nem volt magányos. Ez nagyon furcsa. Ki gondolta volna, hogy férjhez kell mennie, örökre össze kell kötnie az életét egy másik emberrel ahhoz, hogy egyedül érezze magát?
A magány belvizei lecsapolhatatlanok.
A világ legrosszabb fajta magányossága az az elszigeteltség, amelyet az idéz elő, hogy félreértik az embert.
Néha tömegben is olyan, mint egy lakatlan szigeten.
Mindig egyedül vagyunk (...), ha van velünk valaki, ha nincs.
A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok.
Néha jó, néha rossz, néha nem. Néha nem foglalkoztat semmi sem. Végül minden végső helyére kerül, maradok - ott, ahol voltam - egyedül.
A sötétedő eget csodálta, ahogy kifeszített, fekete sátortestét elárasztották a csillagok. Szomorúan mosolygott magányán, de nem sírt, piszkos arcára már odaszáradtak a rég elhullatott könnyek. Csak nézte az eget, hangtalan, lágyan menetelt az idő a képzelet indás vaskapui mögött.
Úgy érzem magam, mint egy baba. Mint egy buta, szép kis baba, ami senkit sem érdekel, megfeledkeztek róla, otthagyták a polcon. Nagy néha neked, vagy valaki másnak eszébe jut, hogy levegyen a polcról, és játsszon velem egy kicsit. Csak pont annyit, hogy feltámadjon bennem a remény, hogy azt higgyem, fontos vagyok valakinek. Utána megint megfeledkeznek rólam. Mintha nem is léteznék.
A magány nem a Szerelem hiánya. A magány kiegészíti a Szerelmet. Nem a társaság hiánya, hanem az a pillanat, amikor a lelkünk végre szabadon meg tud szólítani minket, és segít döntéseket hoznunk az életünkkel kapcsolatban.
Milyen nagy különbség van aközött, ha azt mondom, ma is egyedül voltam, vagy azt, hogy a mai délutánt magammal töltöttem.
Ha az élet magadra hagy, nem véletlenül teszi. Célja van vele, tanítani akar, segíteni, ugyanis zajban nem hallod meg azt, amit meg kell hallanod - de aki egyedül van, annak kinyílik a szeme, az mindent látni fog. Látni fogja a leckéket, az okokat, és a szívét - a saját szívét.
Facebook
Pinterest