Idézetek az időről
A tűnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.
A bűntudat az a nyomasztó érzés, ha valaki másnak az érdekében szeretnénk megváltoztatni a múltunkat, a jelenünket, vagy a jövőnket.
A múlt (...) az emlékezet kikötője az idő viharában.
Más jelmez itt, más helyszín ott: a mesék nem halnak meg, csak minden nemzedékkel újjászületnek egy más korban, más nyelvezettel.
Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll, hanem ami bölcsen változik vele.
Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserűségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét.
Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája.
A türelem Önvalónk tulajdonsága, aki nem a halálra ítéltek szemével nézi a világot, Önmaga időtlen, s még a mulandó életet is másképp látja: rövidke szakaszok helyett hatalmas folyamatokat érzékel, s tudja, hogy mindennek eljön az ideje, ha a helyzet kívül-belül megérik rá.
A türelmetlenség biztos jele annak, hogy az emberben a beszűkült én uralkodik, akinek nincs ideje, ezért mindent azonnal akar. És igaza van, hiszen számára még szerencsés esetben is mindössze húsz-huszonötezer nap a világ, nem ér rá várni!
Egyikünk sem képes fölfogni, hogy végtelen hosszú időn keresztül nem létezünk majd. Furcsa, milyen gyötrelmes számunkra ez a gondolat, holott azt tökéletes egykedvűséggel vesszük tudomásul, hogy végtelenül hosszú idő előzte meg a létezésünket.
Megpróbáltam visszaszámolni, de képtelen voltam rájönni, hová tűnt nyomtalanul az a sok-sok nap. Azok a feszültséggel, aggodalommal teli hetek... miközben állandóan, rögeszmésen foglalkoztatott az idő, a saját időm valahogy észrevétlenül eltűnt. A tér, amelyben még volt lehetőségem átgondolni a dolgokat, és terveket szőni, elfogyott. Kifutottam az időből.
Teljesen mindegy, hány év telt el, időnként újra kíváncsi, titkokat megosztó gyerekké válik az ember.
Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De nem tudom. A múlt már mögöttem van. Most az volna a legjobb, ha többé nem gondolnék arra, ami volt. Ideje elfeledni a múltat és a jelenbe meg a jövőbe nézni.
Az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.
Az idő nem csak egy irányba mehet. Az idő olyan, mint a tenger, tele ezernyi áramlattal. A tenger nem csak előre, de hátra és oldalra is mozoghat.
Facebook
Pinterest