Georg Klein

Ateista vagyok. Az Isten az emberek leghőbb vágyálma. Magányosak vagyunk egy fagyos és egykedvű világmindenségben.

Aki a siker bálványa előtt lejti tán­cát, annak minden erőforrásra szüksége van.

Mi az élet értelme? Egyáltalán semmi. Miért lenne értelme? Egyáltalán, mit értenek az alatt, hogy értelme van valaminek?

Képtelenek vagyünk és nem is vagyunk hajlandók elfogadni a nyers valóságot, áhítozunk az után, hogy enyhítő körülményekét találjunk.

Amikor egy Nobel-díjas fecseg ostobaságokat, az ember legszívesebben visszavenné tőle a díjat, de nem lehet, mert amire megkapta, azzal száz százalékig kiérdemelte.

A tudományos kutatásban még az intelligencia sem elengedhetetlen. Találkoztam már buta Nobel-díjassal is, aki először saját felfedezését sem értette.

A hitszükséglet a gyermekkorból datálódik. Az öregkori megtérés voltaképpen regresszió a gyermekkorba, a mama keblére, némi ijedtséggel fűszerezve.

Hit és tudás összeegyeztetése abszurd kísérlet. Más agyi rekeszekben keresendő a két funkció.

Valamirevaló etikát nem lehet mítoszokra, legendákra (...) építeni.

A hívők számára értékes, megnyugtató élmény a hit, de a nem-hívők számára mindez nem jelent semmit. A megtérés inkább megnyugvás, hogy végre mindenre van szabály, nem kell sokat tépelődni.

Egy jó, fiatal kutatónak, aki egy munkahelyet keres, a legfontosabb mindig az, hogy ki van ottan. Nem elsősorban az, hogy mennyi fizetést kap és milyen a felszerelés. A felszerelés persze fontos, de nem a legfontosabb. Hogy ki van ottan. Hogy van-e olyan hangulat, stimuláció, van-e olyan interakció az emberek között, ami azután egy gyors és értelmes fejlődésre vezetget vagy nem.

A művész egész lelkét beleadja az alkotásba, de amikor műve teljes pompájában elkészül, ő maga ott marad szegényen és kifosztottan.

A vágy ereje (...) túllép az emberen és megváltoztatja a sorsát.

Senki sem veheti el tőlünk, hogy csendben kicsit büszkék legyünk.