Idézetek az időről
A jó hír ólomlábon jár, de a rossz sebesen világgá repül.
Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, az elhullajtott könnyeket az ember nem szedheti fel.
Az idő nem vár.
Ami van, az volt is, s ami lesz, az eleve van, csak nem tudjuk.
A modern ember csak azt az időt tudja megtakarítani, amit idő hiányában már nem tud munkavégzésre fordítani.
Nem látom a legkisebb jelet sem a homályos jövőből, amely jön, megy, de sosem érkezik meg.
A Föld, elnehezülve a mértéktelen fizikai és szellemi piszoktól, odáig fejlődött, hogy már képes önmagát elpusztítani; árulkodó jel, hogy tudásának jelképeit atombiztos óvóhelyre zárva átmentette a bizonytalan jövőbe.
Az életünk időből áll. A napjainkat órákban mérjük, a fizetésünket ezeknek az óráknak alapján kapjuk, a tudásunk az évek során nő. Gyorsan bepréselünk egy kis kávészünetet a zsúfolt napunkba. Visszarohanunk az asztalunkhoz, figyeljük az órát, az életünket találkákhoz igazítjuk. Mégis az idő végül elfogy, és az ember a szíve mélyén azon gondolkodik, hogy vajon a lehető legjobban használta-e ki azokat a másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket és évtizedeket?
Nincs más, csak a múlt, a kézzelfogható és lezárt múlt, amin már nem lehet változtatni.
Az idő az embereket átalakítja, de a róluk őrzött képünket nem.
Egyetlen dolog biztos, a jelen. A múltat folyton átértékeljük, megtöltjük nosztalgiával, a jövő csak fátyolhalmaz, szüntelen fátyollebbenés, s minden fátyol mögött egy-egy halott illúzió..., de a jelent módunkban van enyhíteni.
Az idő valójában nem egy kilőtt nyíl, egy óra vagy egy folyó, hanem a lét ízeinek ingadozása.
Az idő nem gyógyít, csak tartogatja számodra az átértékelhetőség képességét a fontossági sorrend módosítására.
Ami a jövőben történni fog velünk, azt a múlt a folytonosság tűnő hullámaira hieroglif jeleivel régen ráírta, s a jelen suttogva már kibetűzte.
Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik.