Idézetek a házasságról
A mi házasságunk bonyolult, élő szervezet, amit csak mi ketten látunk át belülről. A megérzéseim pontosan megsúgják, mit mondhatok el Luke-nak, és mivel nem ajánlatos őt háborgatnom. Nevezzük éles ösztönöknek... nevezzük tapintatnak... nevezzük érzelmi intelligenciának.
Az első pillanatban sem tűntünk álompárnak. Volt idő, amikor senki nem adott volna egy lyukas garast sem a házasságunkért. Ma már úgy gondolom, hogy éppen a köztünk lévő látszólagos különbség kényszerített bennünket arra, hogy megkeressük azt az erőt, amely a valóban jó kapcsolatokat működteti. Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy az élet vezetett egymáshoz bennünket, és azért állított elénk végtelenül sok akadályt, mert azok áthidalása volt az életfeladatunk, és az, hogy megtanuljunk hinni.
A házasság az a kapcsolat, amely a leginkább rákényszerít bennünket annak a felismerésére, hogy egyénként sohasem lehetünk teljesek, mert mindig hiányzik belőlünk valami, mégpedig a jobbik felünk.
Házasságon azt kellene értenünk, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy együtt akarnak élni. Ez akkor is házasság, ha nem írják alá azt a bizonyos papírt - a bizalom és a tisztelet megszentelt szerződése. Számomra ez az egyetlen oka a házasságkötésnek és a házasságban maradásnak... Tehát, ha valamiképpen nem tudom neki azt adni, amire egy nőben szüksége van (...), és úgy érzi, hogy más nőt szeretne maga mellett tudni, akkor én elmegyek. Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron marad, és jeleneteket rendez.
Az ember hajlamos elhitetni magával, hogy éli az életét, hogy létének értelme van. E gondolattal nem is igen lehet vitába szállni, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy semmiféle valós alapja nincsen, puszta illúzió, ingovány. Amint az ember valamivel távolabbról szemléli a kérdést, univerzálisabban, úgymond, arra a következtetésre jut, hogy csupán kis részecskék vagyunk, női és férfi részecskék, melyek keringenek a társadalomban, aztán néha teljesen véletlenül összeütköznek, összeolvadnak, és ezt házasságnak nevezik, miközben a háttérben ugyanúgy megmarad az összes további variáció lehetősége.
Ha az első szerelemből házasság lesz, arra a kapcsolatra nagyon kell vigyázni, mert olyan törékeny, mint a nád. De ha az az igazi, küzdeni kell érte.
S akkor, ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom.
Ha két fiatal a fejébe veszi, hogy összeházasodik, biztosak lehetnek abban, hogy kitartással elérik céljukat, legyenek bármilyen szegények, bármilyen meggondolatlanok, s legyen mégoly valószínűtlen, hogy éppen egymásra van szükségük a tökéletes boldogsághoz.
Hogy az emberek miért pont ahhoz kötik az életüket, akihez aztán kötik, azt többnyire épp az érintettek értik a legkevésbé.
Ezek a házasság tényei: akkor leszünk boldogok, ha megtanuljuk felismerni a változásokat az ismétlődésben, és akkor jutunk előre, ha előbb visszatérünk oda, ahonnét elindultunk.
Ha férjhez megyek egyszer, mire is mondok pontosan nemet az igennel?
Nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást. (...) Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem.
Egy házasságnak akkor szakad vége, ha már nincs mit mondani egymásnak. És akkor, ha már érzések sem kötik őket egymáshoz. Ahol még van veszekedés, ott remény is van.
Boldog az az ember, aki ezzel az elhatározással megy bele a házasságba: "az én életem célja az, hogy a páromat boldoggá tegyem. Legyen meg hát mindenben a kedve! Én alkalmazkodni fogok hozzá száz százalékig." (...) Mindketten igyekezzetek száz százalékig alkalmazkodni.
Az embernek lesnie kell, mire vágyik a hitvese és azt kell neki nyújtania.
Facebook
Pinterest