Idézetek a fájdalomról
A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután felhőtlenül élvezhessük az örömöket. Ez az egyetlen helyes életmód.
Az ember is így van ezzel, ha igazságtalanul és váratlanul megsebzik: ha nem is rögtön, de egy idő múlva zúgni kezd a füle, forog vele a világ, a szíve kalimpál: ilyenkor támolyogva megáll, és szomorú csodálkozással várja: mi történik vele. Minden megesik, és minden elmúlik. Mert hát az ember is állat, csak érzékenyebb.
Kibírhatatlan volt az egész. Percről-percre rosszabb lett. Az első kérdések egyike, hogy tízes skálán mekkora a fájdalom? (...) Beszélni sem tudtam, de kilencet mutattam. Később, mikor jobban lettem, a nővér harcosnak szólított. Tudod, miért vagy az? Mert a tízesre is kilencet adtál. Nem a bátorság adatta velem a kilencet, csak tartalékoltam a tízest.
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.
Némely dolgok természetesek, de természetellenesnek rémlenek, természetünkellenesen természetesen fájnak.
A fájdalom, amely apró kis tüskeként szúrja a szívemet, tesz majd erőssé a következő csatában.
Vannak sebek Melyek begyógyíthatatlanok Folyton felfakadnak Kötésükön átüt a bánat Melyeket mindig felkaparnak És örökkön-örökké fájnak.
Lépj túl a fájdalmon, (...) úgyis hiába őrizgetnéd. Az a fontos, hogy határozott léptekkel indulj el oda, ahol lenni akarsz.
Mert ami fáj csak az dalol sebet üt rajtad valahol nyársra tűz mint egy kardvirág a nyári kertek illatát.
A fájdalom nem múlik el, csak idővel a részeddé válik.
Mind ez idáig Miát okoltam mindenért: amiért elhagyott, amiért tönkretett engem. És talán tényleg ez volt a mag, amely idővel kicsírázott, és ez a burjánzó növény nőtt ki belőle. És én vagyok az, aki ápolgatja, nevelheti ezt a gazt. Én öntözöm. Én gondozom. Én csipegetem le mérgező bogyóit. Én engedem, hogy a nyakam köré tekeredjen az indáival és kiszorítsa belőlem a szuszt. Egyesegyedül én tettem ezt. Saját magammal.
Nem akarom feledni a fájdalmat. Az tesz azzá, aki vagyok.
Minden csak nyomorúság, bánat, szerencsétlenség és halál? Mindenki csal, hazudik, szenvedést és könnyeket hoz? Hol találhatunk valamelyes nyugalmat és örömet? Bizonyára egy másik létben. Amikor a lélek megszabadul a földi megpróbáltatásoktól. A lélek!
Ösztönösen tudtam, hogy ez a szakadás, amely tegnap keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog. Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így szokták mondani. De engem nem érdekelt, begyógyítja-e majd a sebemet az idő, vagy sem.
Belül, belül a szenvedés, és sehol sincs rá magyarázat. Vizsgálódhatsz köröskörül: se fennhéjázás, sem alázat nem vesz ki kínjaid közül.
Facebook
Pinterest