Idézetek a fájdalomról
Az agy a tudatos koncentrálás tekintetében fix kapacitással rendelkezik, amelyet nem lehet növelni vagy csökkenteni, csak azt tudjuk eldönteni, hogy mire fókuszáljunk. Amikor a fájdalomra figyelünk, intenzívebbnek érezzük, de ha valami másra - biztonságos, kellemes vagy távoli dologra -, akkor a fájdalom csökken, vagy megszűnik.
Nem a frontális roham dönti le az embert a lábáról, hanem az, amikor oldalba támadják.
Nem tudom nektek elmondani, milyen érzés egy olyasvalaki mellett feküdni a kórházban, aki képtelen aludni a fájdalomtól. Nem tudom leírni, pedig birtokában vagyok a szavaknak. Testközelből látni a valóságos szenvedést, premier plánból figyelni az élet valódi arcát... rettenetes. Tudni azt, hogy velem is megtörténhetne mindez, hogy kínok között fekszem, és úgy halok meg, hogy rimánkodom a megváltásért, egészen más perspektívába helyezi mindazt, amit eddig a létezésről gondoltam.
A gyógyulás sokszor nagyobb és megrendítőbb fájdalommal jár, mint maga a betegség. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy jobban vagy, és kevésbé kezd valami fájni, hanem épp ellenkezőleg. Sokszor lemegy a mélyére, belevág még a csontodba is, mert ahogy szakadoznak fel a rossz sejtek, úgy rándul össze a test, hiszen amint távoznak belőlünk a nem odavaló dolgok, a nem odavaló sejtek és gondolatok, az nem lehet érzésektől mentes. És nincs rá semmilyen csillapító.
Amíg szenved az ember, addig nem tört meg egészen, addig még lázadni is tud. Aki szenved, már ezzel is lázad; aki el akarja fojtani lázadásunkat, annak előbb a szenvedést kell bennünk megfojtania. A szenvedés maga lázadás, egyet nem értés és tiltakozás; a nagy baj akkor kezdődik, amikor nem is szenvedünk többé.
Az életben nem úgy van, mint a regényekben és színdarabokban. Nem szavalnak és szónokolnak megható szavakban a szomorú jeleneteknél, hanem hallgatva nézik egymást, egy-egy összefüggéstelen szó, ha kitör, - hanem ebben a némaságban, ebben a csöndességben van a legnagyobb tragikum s a szívek mélyén tombol a leírhatatlan, kimondhatatlan fájdalom...
Az ember sem a fájdalomban, sem az örömben nem tud megsemmisülni.
A legrosszabb szúrt seb az, ami a szívet éri. Persze a legtöbben túlélik, de a szív sosem lesz a régi. Mindig van egy seb, szerintem azért, hogy emlékeztessen arra, hogy még ha csak egy kis időre is, de valaki miatt gyorsabban vert a szíved. És ezzel a sebbel együtt élhetsz büszkén egész életedben.
Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom.
A fájdalom figyelmeztet a veszélyre és emlékeztet, hogy élünk, hogy még érzünk. (...) Mi van, ha a magány a legrosszabb fájdalom? Mi van, ha a fájdalom megosztása összeköt másokkal és emlékeztet rá, hogy amíg tudunk érezni, nem vagyunk egyedül?
Mondják, az idő enyhít. Sohasem enyhített. Valódi kín keményszik, Mint kortól az erek.
A fájdalom először olyan, akár a ránk zuhanó hegy. Összelapít. Aztán - csak ki kell várni - és egy napon porszemmé zsugorodik. (...) Előbb-utóbb minden baj elrendeződik. Csak éppen addig nem szabad és nem érdemes belehalni.
Egyszerűen muszáj hagynom, hogy átéljem a fájdalmat, mert ha nem teszem, ha egyre csak elfojtom, igazából soha nem fog elmúlni.
Az emberek nem is magától a szenvedéstől rettegnek a legmélyebben, hanem a szenvedés okozta lealacsonyodástól.
Álarcos jó lovag, a Balsors, jött a csendben s megmártotta sötét dárdáját vén szivemben. Vén szivem vére rőt sugárban felszökött s mint pára szállt el a napos mező fölött. Sikoltottam, s homály borult szememre nyomban, és meghalt vén szivem borzongó fájdalomban.
Facebook
Pinterest