Jo Marchant

Igazuk van a szkeptikusoknak. Ha a tudomány helyett a vágyainknak hiszünk, azzal visszatérünk a sötét középkor boszorkányüldözéséhez, az érvágáshoz és azokhoz az imákhoz, amelyekben Isten segítségét kérjük a betegségek leküzdéséhez.

Az elmét olyan árucikké változtatták, amely rózsaszínű világunkban univerzális gyógyszerként minden további erőfeszítés nélkül képes meggyógyítani bármilyen betegséget.

Elménk nem mindenható orvosság. Néha megdöbbentő azonnali hatást fejthet ki szervezetünkre, máskor csak egy a sok hosszú távon ható tényező közül, amilyen például az étrend vagy a testgyakorlás. Néha semmilyen hatása sincs.

A placebóknak is van sötét oldala. Elménk nemcsak pozitív, hanem negatív módon is befolyásolhatja testünket.

Minden szülő tudja, hogy egy puszi, a felhorzsolt térd megsimogatása, a kiütés bekenegetése vagy a köhögés kanálnyi mézzel csillapítása drámai mértékben javíthatja a tüneteket még akkor is, ha ezeknek a tevékenységeknek nincs aktív orvosi komponense. Ugyanez érvényes a felnőttekre.

Nyilván léteznek olyan korlátok, amelyek behatárolják testi képességeinket, de ezeket nem a fáradt izmok állítják fel, hanem az agy már jóval előbb közbeszól azzal, hogy kimerültséget éreztet velünk, és kényszerít minket a mozgás befejezésére, mielőtt a perifériáról érkező jelekből károsodást észlelne. Magyarán a fáradtság nem fizikai esemény, hanem érzés vagy érzelem, amelyet agyunk idéz elő annak érdekében, hogy a katasztrofális sérüléseket megelőzze.

Az agy a tudatos koncentrálás tekintetében fix kapacitással rendelkezik, amelyet nem lehet növelni vagy csökkenteni, csak azt tudjuk eldönteni, hogy mire fókuszáljunk. Amikor a fájdalomra figyelünk, intenzívebbnek érezzük, de ha valami másra - biztonságos, kellemes vagy távoli dologra -, akkor a fájdalom csökken, vagy megszűnik.

Agyunk révén rendelkezünk azzal a képességgel, hogy tanuljunk a hibáinkból, és tervszerűen készüljünk a jövőre - valamint azzal is, hogy mindig a problémáinkon rágódjunk.

A gondolatok ugyan egyik pillanatról a másikra elillannak, azonban erőteljes hatással lehetnek agyunkra és a testünkre.

Általában a jövőre gondolunk, vagy ismét átélünk valamit, ami megtörtént. Lehet, hogy mosogatás közben például az a csésze tea jár az eszünkben, amelyet hamarosan elfogyasztunk. Teázás közben már azon gondolkozunk, hogy mit vegyünk az utána következő bevásárlás során. Amikor a boltban vagyunk, már a vacsora gondolata foglalkoztat. Nem a környezetünkre figyelünk, hanem a saját mentális világunkra.

A világról alkotott gondolatainknak köszönhetően emelkedtünk ki az állatvilágból, ám ennek ára van. Olyan dolgok miatt is tönkretehetjük magunkat a folyamatos aggodalmaskodással, amelyek már megtörténtek, nem történtek meg, és nem is történnek meg soha. Úgy tűnik, hogy a tudatos jelenlét még feljebb emel minket. Lehetnek gondolataink, de nem kell, hogy uralkodjanak felettünk.

A magány érzéséhez nem kell lakatlan sziget. Ha nem érezzük, hogy törődnek velünk, akkor is egyedül érezhetjük magunkat, ha sokan vesznek minket körül - az egyetemen, a zsúfolt buszon, egy megromlott párkapcsolatban.

Nem egyetlen pontosan meghatározható "biológiai ént" öröklünk a szüleinktől. A génjeink rendkívül sok potenciális ént kódolnak, és a szociális - valamint más - körülményeink, illetve azok percepciója közrejátszik abban, hogy végül melyik én lesz belőlünk.

Elképzelni sem tudjuk, milyen érzés lehet valakinek, amikor azt hallja, hogy az idős kor a hanyatlás szakasza. Azt kellene mondanunk, itt az idő, hogy most ők is adjanak másoknak, és ezzel tényleg megszépíthetnénk az öregségüket.