Idézetek a fájdalomról
Van úgy, hogy túl nagy a fájdalom, és mi csak kerülgetjük, keressük, hol léphetnénk be.
Létezhet szerelem fájdalom nélkül? Régen azt gondoltam, igen; nekem könnyű volt a szerelem. Most azt gondolom, nem. Hülye voltam! És most nem szeretem a szerelmet. Nem barát.
A haláleset miatt érzett bánat olyan, mint egy bombázó-repülőgép: mindig akkor ejt ki egy lövedéket, amikor ismételten a célpont fölé ér. A testi fájdalom ellenben olyan, mint az első világháborús árkok fölötti állandó zárótűz: órákon át szünet nélkül izzik a levegő, egyetlen pillanatnyi enyhület nélkül. A gondolat a fájdalommal ellentétben soha nem folytonos.
A remény (...) a legkegyetlenebb dolog a világon. Még a halál is jobb nála. Amikor az ember meghal, a fájdalom véget ér. De a remény az egekbe emel, hogy aztán még magasabbról zuhanjunk a földre. A remény gyengéden cirógatja a szívet, majd hirtelen darabokra zúzza. Újra meg újra. Sosem hagyja abba. Ezt teszi az emberrel.
A kéz, amely már egyszer megégett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súgja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hogy rég kihűlt az a vas.
A szerepek időnként felcserélődnek. Egyik fél sem létezik a másik nélkül, és csak az képes megalázni, akit már szintén megaláztak.
Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? Mindig az, amelyik éppen fáj.
Egy pillanatig átláttam a mély, szürke szemekben izzó, hitetlenkedő dühön. Fájdalom volt mögötte. És a tudat, hogy fájdalmat okoztam neki, égetett, mint a sav.
A barátságos mosolyok mögött, amelyek mindent elfednek, mély sebek rejtőzhetnek. Sebek, amik nem tűnnek el, mert a felszín alatt vannak, sebek, amikről nem beszélünk, de ott vannak.
Voltak dolgok, amelyeket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.
A fájdalom továbbterjed, nőttön nő, és összetöri azt, ami jó. Az idő tényleg minden sebet begyógyít, de sokszor csak a sírban, s amíg élünk, valamennyi mindig velünk marad a fájdalomból, úgy éget, hogy tekergünk, forgunk, hátha lerázhatjuk. És miközben tekergünk, más emberré válunk.
Mindig a szerelemtől szenvedünk, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem szenvedünk semmitől.
Ha az ember megégeti magát, nem azonnal érez fájdalmat, beletelik egy pillanatba, mire észleli a bajt.
A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak.
Ujjaim sem parancsolnak már meleg fényt szemedbe vodkának lesz melegedni kedve dülöngélve járhatok csak mint a részegek üres zsebbel markolva levegőt - mea culpa nem másztam meg a rézhegyet érted én.
Facebook
Pinterest