Idézetek az emberismeretről
Akikkel mostohán bánt a sors, azok önkéntelenül is valahogyan bűnösnek hiszik magukat, s úgy érzik, bűnösségüket nem szabad apró vétkekkel tetézni.
Az ember nem találkozik azokkal, akiket szeret, hanem rájuk ismer.
A génmanipulációtól az önzésig az emberi viselkedés valamennyi formája sokkal összetettebb, árnyaltabb, vagy egyszerűen túl jól működik ahhoz, hogy egyszerűen csak rásüssük a bűn bélyegét.
Egy dolgot szeretünk csak jobban a gazdagok kárhoztatásánál: ha sajnálhatjuk őket. Mi, akik hozzászoktunk ahhoz a kellemetlen érzéshez, amikor üres zsebeinket tapogatjuk, szeretnénk azt hinni, hogy a gazdagok szánni való lelkek. Megtévelyedve kergetik a bankókat, hogy aztán előbb vagy utóbb a depresszió és a kiüresedés útjára lépjenek. Ahogy mondani szokás, a pénz nem boldogít, és az anyagi nehézséggel küszködők szeretnek is hinni ebben.
Kérj csak meg valakit arra, hogy változtasson a viselkedésén - és az illető azonnal számtalan indokkal áll elő, hogy miért is kell ragaszkodnia a régi, jól bevált viselkedéséhez. Ez az attitűd talán érthető (végül is, a viselkedések szinte azonnal beleivódnak az elmédbe, és hamarosan a legjobb barátodként tekintesz rájuk), de mégis a változás legnagyobb akadályát jelenti.
Egyedül van, nincs senkije, aki a lelkében rejtőző tüzet előcsiholná magából. Betege annak, hogy a legszebb, legédesebb, legmagasztosabb emberi érzés elérhetetlen távolságban van magától. Ostoba, mert bármennyire szenved is, a kisujját sem mozdítja, és egyetlen lépést sem tesz arrafelé, ahol ez az érzés vár magára.
Az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő. És a meglepetések végtelen sora irtó izgalmas.
Ha nem gondolkozom elég mélyen, akkor csak leírom, mi az élményem veled kapcsolatban, olyan kategóriák szerint, amiket én már ismerek. Tulajdonképpen beleraklak azokba a skatulyákba, amelyek szerint én élek. És nem is látlak igazán, mert csak azt látom benned, amit már ismerek, amiről már tudok.
Ha valaki más, mint én, és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg. Ezzel a három kategóriával választjuk el magunkat azoktól, akik mások. Észre sem vesszük, hogy mi is mások vagyunk.
Csak a szolga vár, a mester soha. És mire vár a szolga? A mester halálára. Sajnos, legtöbbször az történik, hogy amikor a mester meghal, a szolga, aki már nagyon régóta szolga, hamar talál egy másik mestert.
Azért ismétlünk valamit, mert még ha rettenetes is, de ismerős. Az ismeretlen jó veszélyesebb, mint az ismerős rossz.
Vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igazi ösvény.
Ha az embernek rossz természete van, az öröme is olyan, mint egy epétől bűzlő szájban a bor.
A legtöbb ember élete egy agárversenyre emlékeztet. (...) Minél gyorsabban futnak a kutyák, annál sebesebben száguld a műnyúl az orruk előtt. Hát éppen így viselkednek az emberek is. Éjjel-nappal erejüket megfeszítve dolgoznak, a végkimerülésig hajtanak; tornáztatják az elméjüket, semmilyen csalástól nem riadnak vissza, és mindenféle engedményre készek, hajszolván a maguk elé helyezett célt, melynek elérésétől sikervágyuk kielégítését, azaz elhallgattatását várják, mindenekelőtt pedig elismerést, gazdagságot, sőt, talán ennél is többet, megelégedettséget, lelki békét, (végre) szabad időt és életörömöt remélnek. De amikor szinte már a foguk között érzik a zsákmányt, "valaki" előbbre tolja (egy démoni Játékmester?), és a holnapból sohasem lesz ma; mindig ott lesz az új cél, amely még több szabadsággal, pénzzel és örömmel kecsegtet, de még több törtetést, árulást és megalkuvást követel.
Az olyasfajta emberek, akik nem értenek igazán a szakmájukhoz, rögtön megsértődnek, ha tanácsot vagy bírálatot kapnak valakitől.
Facebook
Pinterest