Idézetek az emberismeretről
Vannak, akik bátornak hiszik magukat, de amikor eljön az alkalom, hogy ezt bizonyítsák, visszakoznak. Mások viszont javíthatatlan gyávának tartják magukat, aztán ők csodálkoznak a legjobban, na meg mások is, amikor látják viselkedésüket. Sosem lehetünk biztosak abban, hogyan reagálunk egy kiélezett helyzetben, míg valójában bele nem kerülünk.
Vannak csapatok, amelyek tagjai remekül kijönnek egymással, de a csapat mégsem jut sehová, mert ahhoz a jó hangulatnál többre lenne szükség. Mégpedig arra, hogy a közös célok elérése érdekében a megfelelő feladatokon dolgozzanak a megfelelő módon és a megfelelő időben. Teljesíteniük kell, és ehhez csapatmunkára van szükség.
A szerelem figyelmeztetés nélkül kezdődik. Felkészületlenek vagyunk, nem figyelünk a jelekre, melyeket már hetekkel, hónapokkal azelőtt észrevehetnénk, hogy bármi történne.
Aki igazán szeret: úgyis ismer. Ha nem szólsz, akkor is. Magányunknak egyetlen - nem veszélytelen - oldószere van: az őszinteség.
Mindennek megvan a maga ideje: ha felnőttként hadakozunk, nem megfelelő dolgot teszünk, nem megfelelő időben. A gyerekkor az az időszak, amikor ki kell élnünk és örökre nyugalomba kell küldenünk ezt az ősi örökséget, és akkor is csak jelképes cselekedetek segítségével.
Fűzhetjük bármilyen szorosra együvé tartozásunkat vagy hangsúlyozhatjuk bármennyire különbözőségünket, egyformán nehéz embernek lenni.
Minden emberi lénybe bele van kódolva a lehetőség a magányra ugyanúgy, mint a boldogságra.
Adok interjúkat, de mindig fenntartásokkal, amelyek csupán mélyültek az évek során. Az emberek óhatatlanul csalódottan veszik tudomásul, hogy az, akit ismerni és szeretni véltek, csupán ugyanolyan gyarló ember, mint ők.
A fiatalok szíve néha olyan nehéz, mint az ólom. Véletlen élményekből gyűjti terheit, bármitől felgyorsulhat a ritmusa, vagy kibillen egyensúlyából. Aztán egyszer csak, váratlanul megkönnyebbül, és megfeledkezik minden nehézségről.
Az ember elutasítja a világot abban a formájában, amilyen, de nem törődik bele, ha vissza kell vonulnia a világból. Az emberek ragaszkodnak a világhoz, és többnyire nem óhajtják elhagyni. Eszük ágában sincs elfeledkezni róla, ellenkezőleg, épp azért szenvednek, mert ők a világ különös polgárai, számkivetettek, nem birtokolhatják eléggé a világot.
Sok mindent megtudhatunk valakiről a történeteiből, de abból is, ha megfigyeljük, hogyan énekel, leengedi-e a kocsiban az ablakot, a térképről vagy a környezetéből tájékozódik, és vajon érzi-e az óceán illatát.
Szüntelenül működik a késztetés, hogy halva lássunk valaki mást. Ezt a késztetést nem érintik a civilizációs és társadalmi változások, mert az ember lelkébe rögzült, abszolút jogos emberi szükséglet, hogy azt mondhassuk, nincs semmi bajunk, ezt pedig abból ítélhetjük meg, hogy másoknak nagyon is van.
Akik kétségbeesnek mindentől, azoknak nem lehet hitet adni érveléssel, csak a pőre szenvedély fogja magával ragadni őket, a kétségbeesés mélyén szunnyadó szenvedély, vagyis a megalázottság és a gyűlölet.
Nem lehet hinni semmiben, ami megszűnik embernek tekinteni az embert, ami azt hangoztatja, hogy a másik már nem ember.
Megismerheted egy ember jellemét abból, ahogyan azokkal bánik, akiktől nem vár semmit.