Költészet
A szerelem olyan, mint a költészet, amely a régi tárgyhoz mindig új versformát talál ki.
A költő se lehet több, mint a világ, hiszen a költészet lényege és varázslata az a világ, amelyben született.
Az emberi szó a legtartósabb anyag. Ha egy költő az ő legfutólagosabb érzését neki kellőképpen megfelelő szavakban testesítette meg, akkor az évezredeken át él ezekben, s minden fogékony olvasóban új életre kél.
A költészet a legboldogabb és legjobb elmék legjobb és legboldogabb pillanatainak lejegyzéséből születik.
A nagy költő, az igazán nagy költő, a legköltőietlenebb lény a világon. De a kisebb költők határozottan bűbájos emberek. Mennél rosszabbak a verseik, annál festőibb a külsejük. Az a puszta tény, hogy valaki egy másodrendű verseskönyvet írt, egyszerűen ellenállhatatlanná teszi őt. Éli a költészetét, melyet nem tud megunni. A többiek megírják a költészetet, melyet nem mernek valóra váltani.
A vers olyan, mint az ementáli sajtban a lyuk, igazából a lyuk a titok, azt a sajtot veszem meg, amelyik tele van lyukkal, mégis a sajtot eszem, nem a lyukat.
A költő hangjának nem pusztán az ember ábrázolását kell szolgálnia. A fennmaradását és boldogulását segítő támaszok egyike is lehet.
Mit is mondhatnék én a költészetről? Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget. Megértheted, hogy a költő nem mondhat semmit a költészetről. Ezt hagyd a kritikusoknak és a professzoroknak. Mert sem te, sem én, de egyetlen költő sem tudja, mi a költészet.
A költészetet az éppen aktuális, erős érzések vagy benyomások táplálják, amelyek megmozgatnak valamilyen lelki mélyréteget, a prózát meg a már leülepedett indulatok, no meg az élettapasztalat.
A költőnek a világ minden dolga témája. Az a rengeteg fölhalmozott ismeretanyag, amiről nem is sejti az ember, hogy a fejében van, írás közben egyszer csak fölbukik a habokból és belekívánkozik a versbe, mint egy hableány, egy vadponty.
Az a költészet funkciója, hogy megtisztítsa a szavakat, és újra felragyogtassa őket a saját jelentésükben.
Ej, ti költők, mit tudtok az életről? Fogtok egy pohár vizet, az asztalra teszitek, oszt már álmodjátok is beléje a kicsi cseppet, mely kivájja a nagy sziklát. Meg az óceánt, amely elhordja a nagy hajót. Meg a szűziesen érintetlen tengerszemet. Meg a tavaszi záport, melyben kacagnak a szerelmesek. Meg még a hóolvadást, mely árvízzel sodorja el a házakat. A mosdás utáni tisztaságot. A szomjoltás jóérzését. A fagyból bejőve behörpölt leves zamatát. A lucskos bőrig ázást. A kád vizet, mely megöregíti ujjunkon a bőrt. Havat, latyakot, jeget, kocsonyát, fröccsöt. Könnyet, vért, sejtnedvet.
A cél, amikor végül elérem, sohasem az, amit eredetileg elgondoltam. Mert minden probléma új választásokat hoz, és minden választás új problémákat vet fel, amelyekre megoldást kell találni, és így tovább. A költő a szíve mélyén mindig meglepődik, mi lett a verséből.
Facebook
Pinterest