Idézetek a társadalomról
Minden korszaknak, minden nemzedéknek joga van a maga utópiájához.
A magánügyek immár a legrosszabb értelemben közösek, vagyis személytelenek és embertelenek. A közügyek már a legrosszabb értelemben magánügyekké váltak, vagyis rejtélyesek, titkosak és túlnyomórészt korruptak. Az újfajta üzleti hatalom mindent egyesíteni fog, s ezzel minden olyan igyekezetet aláás, amely egy jobb világra irányul.
Ahogy meghagyunk egy darabka erdőt a vadembereknek, hogy ott vadásszanak és halásszanak, úgy egy magasabb rendű civilizáció esetleg meghagyhat egy darabka ipartelepet azok számára, akik még mindig az intellektuális kiskorúság stádiumában vannak, és tényleg arra kíváncsiak, hogyan forognak körbe-körbe a kerekek.
Ha az emberek helyben meg tudják termelni a saját javaikat, a társadalmat hatalmas kiadásoktól kímélik meg, amelyek igen gyakran messze nem állnak arányban a megtérüléssel. Amennyiben sikerül megvalósítanunk, hogy nagy számban éljenek közöttünk egyszerű és önfenntartó emberek, megszabadulhatunk egy jobbára idegesítő és pazarló eljárás nyűgétől. Ha úgy fogjuk fel ezt, mint a reform általános vázlatát, akkor nagyon is igaznak tűnik, hogy a társadalom jelentős területein elterjedő egyszerűbb életmód többé-kevésbé marginálissá tehetné a gépek használatát, és ez talán annak a kivételes embernek is jól jönne, aki tényleg beleadja a lelkét a gépekbe.
A szocializmus nem más, mint a kapitalista központosítás beteljesedése, még ha a központosítás oly vakon ment is végbe, mint egy baklövés. Úgy vélem, sok józanul gondolkodó ember számára, aki a túlméretezett társadalmi tervezeteket fölöttébb ésszerűtlennek véli, vonzó lesz azon elgondolás természetes ésszerűsége, hogy amit elrontottunk, azt vissza kell csinálni.
Sokféleképpen lehet az egyik oldalon állni, ahogy sokféleképpen lehet a másikon is. Nem a sokféleséggel van baj, hanem a megosztottsággal, az értetlenséggel, az előítéletességgel, a közös értékek hiányával.
Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás.
Tisztában vagyok vele, hogy sokan illetik durva szavakkal a konzervativizmust, mondván, hogy a parasztok ostobák, elmaradottak, s hogy unalmas, sivár az életük. Tudom, azt mondják, az ember számára mindenképpen monotóniát jelent, ha mindig ugyanazt a húsz teendőt kell végeznie egy farmon -, ugyanakkor természetesen mindig rendkívül szórakoztató és örömteli egyetlen dolgot csinálni óráról órára, nap nap után a gyárban.
Azt igenis állítom, hogy a paraszti társadalom jellege nem a törvényeken múlik. A paraszti társadalom jellege a parasztokon múlik. Az emberek évszázadokon át fenntartották egymás mellett különálló és nagyjából egyenlő birtokaikat anélkül, hogy sokuk elveszítette, és bármelyikük tömegesen felvásárolta volna őket. Holott igen gyakran nem volt törvény a felvásárlásra. A parasztok nem tudtak venni, mert nem adtak el. Az emberek ilyen helyzetbe kerülve úgy viselkednek, mint amikor hazaérkeznek.
Nem egy lehetséges paraszti és egy sikeres kereskedelmi életforma között választunk. Ami között választunk, az a paraszti életforma, amely esetleg megvalósulhat, és a kereskedelmi, amely már megbukott. Nem egy viruló üzletből szándékozunk elcsábítani az embereket valamiféle idilli nyaralásra vagy egy paraszti típusú utópiába. Mi az újrakezdésre próbálunk javaslatot tenni, miután egy eleve csődre ítélt kísérlet csődbe fulladt.
Korunk negatív tendenciái ellen érvelni értelmetlen; az ellenérvek logikai hibátlansága és nagyarányú találati biztonsága (emberfeletti éleselméjűsége) felőrlik a vitába bocsátkozót. Értelmes és szükséges azonban olyan eszközökkel élni, mint: szabad kulturális intézmények alapítása, melyeket morális erőből finanszíroznak és védelmeznek.
Akár jó, akár rossz, akár helyes, akár helytelen a kapitalista rendszer, mindenképpen két alapgondolaton nyugszik: a gazdagok mindig elég gazdagok lesznek, hogy bér fejében dolgoztassák a szegényeket, a szegények pedig mindig elég szegények lesznek, hogy akarjanak bérért dolgozni.
A modern időkből kiveszett az erkölcs, úgyhogy én inkább régimódi maradok.
Eddig az ember magával a természettel küzdött; mostantól a saját természetével kell megküzdenie.
Semmi sem olyan kielégítő, mint a szigorú hierarchia, feltéve persze, ha mi vagyunk a tetején.