Idézetek a társadalomról
Veszélyesen beteg az a nép, amely már nem hisz az életben.
Minél hamarabb térünk vissza a törzsi szövetségek hősi korszakához, annál biztosabban jutunk el az inkvizícióhoz, a titkosrendőrséghez és egy romantikus mázzal bevont gengsztervilághoz.
Az új társadalmak mindig primitívek.
Amikor az emberek azt mondják, hogy vidéken unalmas az élet, a városban meg csupa izgalom, fogalmuk sincs, mit beszélnek (...) Az utolsó boszorkányok rozoga viskókba költöztek, dekadens ifjú emberek feketemisét tartanak távoli kastélyokban. A világtól elzárt falvakban mindennapos a babona. Középkorú vénkisasszonyok zörgetik hamis szkarabeuszláncaikat, szeánszokat tartanak, az írótáblákat láthatatlan kéz írja tele.
Az egész élet veszélyes. Mi, akik a civilizációnak egy kis csücskében nőttünk fel, hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Ennyiből áll ugyanis a civilizáció, Easterbrook. Itt-ott összegyűlik néhány ember, hogy egymást megvédje, és ilyenformán képes túljárni a természet eszén, és le is győzi. Legyőzték a dzsungelt, de ez a győzelem csak átmeneti. A dzsungel bármelyik pillanatban ismét magához ragadja a hatalmat. Az egykor büszke városok mára romhalmazzá váltak, burjánzó növényzet nőtt rajtuk, és a nyomorult kis emberek éppen csak túlélték. Az élet mindig veszélyes, ezt soha ne feledje. Lehet, hogy nem a nagy erők, hanem a tulajdon kezünk munkája pusztítja majd el. Ma nagyon közel állunk ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.
Nézd csak meg az embereket, az oly tiszta és igazságos háborúikat, a pénzügyi rendszerek ciklikus összeomlását, a profithajhászok cinizmusát, a politikusok ostobaságát és gátlástalanságát, a vallási vezetők perverzitását, és ne dumálj nekem határokról!
Egy totalitárius rezsim polgárai akkor tudnak meg a legtöbbet magukról, ha azokhoz fordulnak, akiknek munkája az országuk elleni kémkedés.
Egy demokratikusan legitim állam polgáraként az embert ugyan kötik a törvények, de alapjában véve szabad.
Nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak az Isten!
Az emberek új fegyvereket fejlesztettek ki és egyre újabb módokat találtak ki arra, hogy ártsanak egymásnak. De nemcsak egymásnak ártanak. Manapság sokkal több szenvedést okozunk az összes többi lénynek e világban. Mindennek ártunk: a levegőnek, a víznek, a fűnek és a fának is. Egész erdőségeket vágunk ki és mind több zöld övezetet tüntetünk el. Szennyezzük a vizeket, a légkört a talajt. Az emberek folyton azt mondják, hogy szabadságot akarnak, de a valóságban ők az első számú diktátorok a földön.
Ki a nép? A szónok vagy akik őt hallgatják, akik egyetértenek vele, vagy azok, akik köpnek rá és bottal fenyegetik?
A politikában ismeretlen fogalom a szív, csak a fej számít.
Van valami ezekben az új lakótelepekben, amitől az emberek ferdén néznek a szomszédjukra. Talán mert mindnyájan újak vagyunk itt. Hogy mit képesek összeintrikálni, pletykálni, meg írogatni a tanácsnak, meg minden, hát megáll az eszem! Igazi városokban egyszerűen nem érnek rá az emberek ilyesmire.
A szerelem és a munka az alappillére az emberiségnek.
Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a dolgok egyre csak sötétebbnek látszódnak.
Facebook
Pinterest