Idézetek a társadalomról
Az egyik legfontosabb feladat, amely a huszonegyedik század civilizációja előtt áll, hogy az emberek megtanuljanak végre legmélyebb személyes ügyeikről - az erkölcsről, a spirituális élményről, és az emberi szenvedés elkerülhetetlenségéről - mindenfajta égbekiáltó irracionalitás nélkül beszélni. Kétségbeesetten szükségünk van rá, hogy a közbeszéd a kritikai gondolkodást és az intellektuális tisztességet serkentse. És ennek a célnak semmi nem áll jobban útjában, mint a vallási hitnek garantált tisztelet.
Az emberek megváltoztatják nézeteiket, és maguk alig-alig veszik észre. Aztán hirtelen rádöbbennek. Ilyenkor büszkék, és azt mondják: "Mi vagyunk az új idő." És gyakran még hozzáteszik: "Hiszen régebben ostobák voltak az emberek!"
Ez a boldogság és az erény titka... hogy az ember szeresse azt, amit úgyis meg kell tennie. Minden kondicionálás célja ez: az emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi rendeltetésüket.
A társadalom rendszerint keményen büntet mindenkit, aki vakmerően ellene szegül, aki derűs nyugalommal szabadnak nyilvánítja magát, és önállóan akar dönteni, aki kihívóan semmibe veszi a társadalmi elvárásokat, vagy aki pimaszul magyarázatot követel a hatalom birtokosainak magatartására.
Isten egyetlen fenntartást fogalmaz meg a rabszolgaság kérdésében: ne verjük meg a rabszolgát annyira, hogy a szeme vagy foga megsérüljön (...). Mondanunk sem kell, nem az ilyesfajta erkölcsi elvek vetettek véget a rabszolgaságnak.
Nem könnyű jónak lenni, ugye? Még akkor sem, ha neked, ebben a kusza, zűrzavaros, csábításokkal teli huszonegyedik században úgynevezett erkölcseid vannak. Felejtsd el őket. Felejtsd el, mert különben örök vesztes leszel.
A szegénység megszüntetése nem csupán gazdasági vagy éppen pedagógiai feladat. A hátrányos helyzetű kisebbségek a versenyfutásban nem az alapvonalról, hanem két-három méterrel az alapvonal mögül indulnak. Sújtja őket a többségi társadalom kimondott vagy kimondatlan előítélete, ahogy fogva tartják őket saját frusztrációik, gyengeségeik és az érzés is, hogy a többségi társadalom generációkon keresztül méltatlanul bánt velük.
Abban a társadalomban, amely leveti magáról a civilizáció ruháját, vagy a rosszakarat és romboló ösztönök letépik róla, bármi megeshet.
Nincs olyan társadalom, amely egyszerre igazságos, szabad és egyenlőséget megvalósító lenne. Ha igazságos, akkor a többet dolgozó emberek többet halmoznak fel. Ha szabad, akkor az emberek gyermekeiknek adják vagyonukat. De ebben az esetben nem lehet egyenlőség, minthogy egyes emberek gazdagságot fognak örökölni, mások viszont nem.
Ha egy képben kellene bemutatnom, milyen a mélyszegénység és a benne élő gyerek életesélyének viszonya, akkor úgy mondanám, olyan, mintha egy nagyon mély gödör alján állna a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, és a rendszer belógat egy létrát, amin kikapaszkodhatna. De a létra fogai hiányosak, néhol nem is az ő méretéhez igazodnak, no meg libeg, nem stabil, néha még jól be is lengetik, felülről, növelve a lepotyogás veszélyét. A létra túl magasan kezdődik, a gyerek alig éri el, és nincs, aki bakot tartana neki. Sőt, ha sikerülne is elkapnia a lépcsőfokot, sok kéz kapaszkodik a lábába, húzza vissza a közeg, ami már jó régóta a gödör mélyén él.
Az emberi lélek örökre állhatatos marad az igazságtalansággal szemben.
A homoszexuálisok és a harmincon felüli egyedülálló nők természetes szövetségesek, mert mindketten megszokták, hogy csalódást okoznak a szüleiknek, és a társadalom torzszülöttként kezeli őket.
A szegénység megalázza az embert, míg a vagyon felemeli, holott épp fordítva lenne természetes. Szégyellnivalója annak van, aki jól táplálkozik, és jó ruhát visel, míg mások éhesen kelnek fel az asztaltól, és nincs mit magukra venniük.
A politikában az együttélésre a legerősebb akaratot a liberális demokrácia tanúsította. A liberalizmus az a politikai jogelv, mely szerint a közhatalom, noha mindenható, mérsékli magát, és még a tulajdon kárára is, gondoskodik arról, hogy az államban, melyet kormányoz, teret engedjen azoknak, akik nem hozzá, vagyis az erősebbhez, a többséghez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. A liberalizmus (...) a legmagasabb rendű nagylelkűség... Úgy határoz, hogy együtt él az ellenséggel, sőt együtt él a gyenge ellenséggel. Valószínűtlennek látszott, hogy az emberiség ily kitűnő, ily különös, ily elegáns, ily merész, ily természetellenes dolgot elfogadjon. Ezért nem csoda, ha ugyanez az emberiség hamarosan elszánja magát arra, hogy túladjon ezen az elven... Együtt élni az ellenséggel! Az ellenzékkel kormányozni! Nem érthetetlen már ez a finomság? Semmi sem vádolja világosabban a jelent, mint az, hogy mindinkább csökken az olyan országok száma, ahol még van ellenzék. Majdnem mindenütt a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg (...), nem kíván együttmaradni azzal, ami nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.
A civilizáció elsősorban együttélési szándék. Az ember oly mértékben barbár és műveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra. A barbárság az együttélés megszüntetésére való törekvés.
Facebook
Pinterest