Márai Sándor

Soha, semmilyen emberi találkozás alkalmával nem éreztem még ezt a különös közelséget, mint ez este, e pillanatban - nem tudom megmondani ez érzés nevét, csak arra emlékszem, hogy a várakozásnak valamilyen rendkívüli izgalma ejtett meg. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.

Mit tud az ember az életről? Semmi valóságosat. Eszményített, képeslapszerű képzetek között élünk.

A halál nem úgy érkezik, hogy az ember mélyet sóhajt és meghal. Valamilyen sorozatos tünemény a halál... először egyik reflex hiányzik, aztán a másik.

Az emberek válságos pillanatokban szavak nélkül is vagy nagyon kevés szóból megértik a lényegeset.

Biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.

Egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus. Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbizakodott műértők, pöffedt kritikusok, tehetségtelen partnerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt feloldja önmagában.

Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. (...) Ez a pillanat, mikor minden ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hős lesz.

Mit értünk mi emberek egymáson? Semmit. Magunkat se értjük. Minden más, mint ahogy hisszük, minden más.

Valamilyen formában ki kell fejezni a dolgokat, ez nagyon fontos. Határozottan érzem, ha beszélhetnék róla, enyhülne sok minden.

Néha, pianatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.

Szükségem van erre az érzésre, hogy egyedül vagyok odahaza. Hogy nem figyel senki. Nem ellenőrzi senki a szokásaimat. Nem bámul senki. Az embernek szüksége van néha a teljes magányra.

A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természetesen" viselkedni, mint a művészetben. Az érzés és a vágy csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy másképp.

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. (...) S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót.

Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell.