Márai Sándor

Nem árt kiselejtezni lelkünkből is az év közben felgyűlt hulladékot, babonákat, kényszerneurotikus félelmi berögződéseket, az év szutykát kisöpörni... A félelem a lélek alján megmarad - de az élet a felgyülemlett lelki szemét nélkül emberibb, egyszerűbb.

Lehet, hogy minden agresszió legmélyebb értelme a kéj.

Az ember makacs lény; szereti a sorsát, akkor is, ha ez a sors a láva.

A napot agyon kell ütni, percről percre, óráról órára, különben fáraszt és idegesít a céltalan idő.

A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De a soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt.

A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! (...) Ajándék ez, csodálatos ajándék.

Minden titkos emberi kapcsolat - barátság, szerelem s azok a különös kötöttségek, mikor ellenfelek találkoznak és szegődnek el, életre-halálra! - ezzel a varázsos megérintettséggel kezdődik; az álomszerű érzékeléssel, amely igazán olyan, mintha az álomban a valóságot érzékelné az ember: tömegben, idegenek között egyszerre megérint egy szempár, egy hang, s mintha elszédülnél, mintha a jelent egyszer már megélted volna, mintha előre tudnád mindazt, ami történni fog, a szavakat és mozdulatokat is; s mindez a legkomolyabb, végzetes valóság; s ugyanakkor álomszerű.

Valakit szeretni kell - ez talán túl erős. (...) Elég, hogy valakit találjunk, aki rokonszenves, s egyszerre értelmesebbnek érezzük a napokat.

Gyakran esik meg, hogy egy kapcsolat, amelyet a szerelem kovácsol, átalakul barátsággá, ritkábban, hogy hosszú barátságból felvillan a szerelem szikrája.

Megfogta kezem és szólanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.

A rágalom sajátsága, hogy önmagában valósággá tud változni, akkor is, ha nincs semmiféle valóságos alapja.

A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább magyar biedermeier. De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt mondja: ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.