Márai Sándor

Akinek szíve készséges ütemmel nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igazi mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé a hangokat. Az ilyen ember teste és lelke a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.

 szerelem csak tőmondatokban tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkodni kezd, cáfol vagy rábeszél, már nem szerelem, hanem emberi ügylet és szomorú végzet.

Az sem igaz, hogy a nagy fájdalmak elviselhetetlenek... Amit nem lehet elbírni, azok a kis fájdalmak, nem is fájdalmak, külön nem is érezni, csak együtt az egészet.

Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igaz magány, mely magatartás az emberek felé; s ez jó. S van a tragikus, mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni.

Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz... Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?

Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

Aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.

S mert vádor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, amely egyetlen célod, tehát lelked (...) megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. (...) Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked (...) megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a parancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapujából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás gödreiből vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna egy sorvadó lélektől valamilyen alamizsnát, mintha igazán hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunkkal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy elkárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halálra sebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze pénz! Nesze, gyöngédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis csak te adhatod.

Nincs szégyellnivalód az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.

Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar.

Aki nem támad, aki csak védekezik, az már nem él, csak létezik.

Ne képzeld, hogy te vagy az erősebb. Csak én vagyok a gyengébb.

Nem kell ahhoz szem, hogy lássa az ember, ami az övé.

A szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.