Márai Sándor

Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.

Volt valami félreismerhetetlen az emberben, valami, ami csaknem kiabált, csak nem kellett süketen elmenni a parancs mellett. De "nem védekezni", az majdnem annyi, mint cselekedni, mint megtenni azt, amihez lusták vagy gyávák vagyunk, talán ez a legnehezebb, ez a beleegyezés a másik akaratba, melyet nem is eszméletünk, inkább csak személyiségünk belső, másíthatatlan törvénye parancsol nekünk.

Valami eltört benne, s a sebesült ember már csak védekezés volt, szabatosság, megközelíthetetlen tartózkodás.

S csakugyan személynek szól ez az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra, testet ölt? S a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.

Ez a kor mintha már csak élni akarna, szerep és küldetés nélkül. Én azt hiszem, így nem lehet élni.

De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét - megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... - s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól?

Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy "mindent" rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az idő már "rendbe hozott" mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján.

Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.

Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, s aki legalább olyan erősen én, mint a kezem vagy a szemem. Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán azért nem döf le, mert - egyelőre - mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből? Akkor ő győzött. Semmit sem tehetek. Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.

Egy feltoluló könnyét az emlékezésnek kényszerülök elmorzsolni írás közben szememben, s ajkam halk áldást rebeg a visszahozhatatlan elmúlt órák s mestereink: a tanítók felé!

Semmiféle magatartás nem jogosult, mely az emberi renden kívül akar felépíteni egyfajta életrendet és napirendet. Az ember számára a világ dolgainak és a cselekedeteknek addig van csak értelmük, amíg hatni akarnak az emberekre, s együttműködnek az emberi világgal. Ez az együttműködés lehet közvetlen és lehet közvetett. De saját érdekből senkinek nincs joga élni, igen, még alkotni sincs joga.

Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.