Márai Sándor

Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.

Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent elmondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem, ami a szívükben égett. Élni, mint a régi költők vagy gárdatisztek, akik párbajra mentek meghalni egy félreértés miatt, de kínpadon sem vallották be azt az egy nevet (sokféle kínpad van). Élni, pecséttel a szívünkön és ajkunkon, az égre nézni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig.

A veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az nem csak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.

Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság.

A részletek néha nagyon fontosak. Mintegy megkötik az egészet, megragasztják az emlék alapanyagát.

Az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.

Az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök.

Csak a gyöngédség emberi. A szenvedély embertelen és reménytelen. De az ítélet, mely minden elevent szenvedélyre ítélt, könyörtelen. Vágy és kielégülés között épül az eleven világ, oly embertelen akarattal, ahogy a fáraók építtették meztelen tömegekkel a piramisokat.

Ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben.

Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még. A részletek lehetnek változatosak és eltérőek, de az alapélmény - minden emberi élet közös alapélménye - negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát, és teljes bizonyossággal tudja, hogy halandó. Többet nem tudott Caesar sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés.

Az utak, melyeken jártál vele, a hidak, melyeken áthaladva egy pillanatra megálltál vele, s a zúgó vizet nézted a mélyben vagy a felhők rongyfátylaival borított holdat, a fák, melyeknek lombja arcát súrolta, mikor szemébe néztél, a rózsák, melyeknek illatát beszívta egyszer a Szigeten, mind e nyomok, tanújelek, bűnjelek megmaradtak a világban, s bizonyítják, hogy csakugyan szeretted. De aztán, egy napon, elveszett ez a szerelem. Hol veszett el, melyik úton, melyik hídon, a mélybe hullt, a zúgó vízbe vagy az égbe szállott, a holdas éjbe vagy elvegyült a rózsák illatával, s azért olyan terhes és sűrű most ez az illat, júniusban?... Nem tudok felelni. Csak járok az utakon és a hidakon, lehajtott fejjel, s tűnődöm és emlékezem.

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.

Csak vár. Arra a napra vagy órára, amikor mindazt, ami a magányba kényszerítette, még egyszer megvitathatja mindazokkal, vagy azzal, akik idejuttatták.

A szenvedély nem az értelem szavaival érvel.

Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.