Márai Sándor

Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal.

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.

Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni. Azt mondod, csak így lehet?... Hát én így szerettem.

De ez az érzés, a barátság, sokkal finomabb, és bonyolultabb, mint a szerelem. Ez a legerősebb emberi érzés... igazán érdekmentes. Nők nem ismerik.

Rosszul alszom, fél éjszakákon át nyitott szemmel fekszem az ágyban, a sötétben, mint a kezdő, gyakorló halottak.

Csak az hős, aki jelleme szerint cselekszik, akkor is, ha sorsa mást követel tőle.

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben.

Egy napon útra kel a lélek, s a világ csak zavar. Szándéktalanul, készületlenül, akaratlanul olyan expedíciókra indulunk, melyekhez odamérve egy indiai út hétvégi, filléres kirándulásnak tetszik.

Most már nem lehet visszafordulni, nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami, én csak élek így tovább.

A betelt valóság, akármilyen szörnyű is, soha nem tud úgy fájni, mint a ki nem elégített képzelet.

A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség.

Van egyfajta ember, aki csak a szájával nevet. Olyanok, mint a hűdöttek; mint akik süketek, vagy a szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed, s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti és nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, de csak a szájával nevet. Szíve és értelme nem látta át a helyzet mélyen fonák nevetségességét. Udvariasan nevet, fogait vigyorítja. De a szíve soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgók tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük. Mikor az életre mutatsz, válaszuk annyi, hogy kimutatják agyarukat.

A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csó. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás.