Márai Sándor

Nem szeretem semmiben a szelídítettet, az engedelmest, az idomítottat.

Embernek születtél, s ezért nem kívánom tőled, hogy megbocsáss az embereknek. Értsd meg őket, és hallgass.

Legtöbbször nem emlékezünk annak arcára, akit szerettünk. Csak részletek maradnak meg emlékbe: mosolya, hangja, szemvillanása.

Tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyvenéves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkor. Az ifjúság, ez a különös, egyáltalán nem "viharos" életérzés, megtörténhet velünk, mikor nem is készültünk fel hozzá, s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez.

Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban.

Ami tegnap még hulladék volt, ma tiszteletre méltó értéktárgy. Ami tegnap szemét volt egy fiókban, ma tartalék. Egyszerre megbecsüljük a valóságot. A háború nem csak szenvedésre, nagylelkűségre és hősiességre tanít.

Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet.

Nagyon nehéz az életet bódítószerek nélkül elviselni; s az emberek, kik segédeszközök nélkül is egyensúlyban tudnak maradni, ma is rendkívüli tiszteletre késztetnek, s ugyanakkor gyanakvással, csaknem ijedt gyanakvással pillantok reájuk; mi lehet a titkuk? Kétségtelenül vannak "egészséges" emberek is; csak nagyon kevesen.

A legnagyobb hősiesség megmaradni munkád mellett, akármit szól is ahhoz a világ. S ennél is igazibb hősiesség megsemmisíteni munkádat, ha úgy érzed, nem tudtad tökéletesen megcsinálni azt, amire önmagaddal szerződtél.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni.

A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket, amelyek hasonlítanak a barátságra.

Az önmagunknak adott szó annyit jelent, hogy szerződést kötöttünk jellemünkkel, mely nem változik, s ezért a vele kötött szerződést sincs módunk megváltoztatni.

"Csak egy nem változhatik, lelkem igazsága és méltósága." A többit szemléld részvéttel és pártatlanul.

Tudod mi volt a férjem? A legritkább tünemény az életben. Férfi volt. De nem úgy, a szónak színpadias, amorózós értelmében. Nem úgy, ahogy ökölvívóbajnokokra mondják, hogy férfiasak. A lelke volt férfias, tűnődő és következetes, nyugtalan, kutató és gyanakvó.

Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. Gondold mindig ezt: "Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs. De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!" Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat.