Márai Sándor

Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek.

Emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

Néha már úgy érzem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy leír az ember.

Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.

A szeretet végtelen és tud várni.

Az Eszmény sarkcsillag, greenwichi platinarúd, melyhez oda lehet igazítani vágyainkat és reményeinket, de a praktikus életben használhatatlan.

Csak a kontár készít tudatosan és szándékosan remekművet. Az igazi művész halhatatlant alkot akkor is, mikor alkalmi munkát rendelnek nála...

Mi a Szépség? Honnan jön, mit találunk rajta? Szép egy kéz? Egy nézés? Egy mozdulat? Túl az egészen, messzi mögötte érzek valamit. Valami végtelen jót és nyugodalmasat. Mi van rajtam szép? Semmi. Szép csak az lehet, (...) aki jóban van a világgal.

Az új holmikban mindig van valami biztató. A régi ruháiban az ember mintha menthetetlenül a régi nyavalyáit, gondjait hordaná.

Valami képessége mindenkinek van. Van, aki megérzi a földben a vizet. Vagy a fémeket. Van, aki átlát a tárgyakon. Van, aki szeretni tud egy másik embert. Csupa titok. Képesség. Nekem is van. Néha összerándulok emberek előtt. Meg kell állnom. Szeretnék beszélni velük. Rögtön, kertelés nélkül, a leglényegesebbről. Arról, ami történik velük. Mindig megérzem, ha egy ember válság előtt van.

Millió lény él a földön, akik boldog életörömmel telnek el egész testükben, egész lényükben, ha kiejtik ezt a szót: szerelem. S sugározni kezdenek egy boldogító tudattól, ha kiejtik: Isten. Én kiejthetem mindkét szót, nem érzek semmit. Addig ismételgetem, amíg elfárad a szám s hebegni kezdek. (...) Mindkét szó sötét marad. Nincs benne áram. Leírva sem gyulladnak fel.

Ez a legnagyobb titok. Ahogy egy ember elromlik. Egyedül marad. Szinte légüres térben beszél: nem hallani a hangját. Nem értik. Olyan utakon jár, mint a többiek... s nem jut el sehová. Mindig körbe, mindig önmaga körül. Van valami bomlasztó körülötte.

Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú.

Ellenfeleinket soha nem lehet meggyőzni, kik és mifélék vagyunk - eredményesebb nagy következetességgel megvárni a pillanatot, amikor ellenfeleinkről kiderül, ki és mifélék ők a valóságban.

Csak ne lenne olyan gyönyörű a világ! A hajnalok! A víz, az erdő! A növények, az állatok! S közben minden nyomorúságukkal, ne lennének olyan érdekesek az emberek!