Márai Sándor

Az írott törvény mögött van egy másik, íratlan, s annak is igazságot kell szolgáltatni.

Mindenki egyedül él, hibázik és egyedül hal meg: a tanács és bölcsesség, melyet nem magunk szerzünk (...) meg, nem sokat segít.

Van egyfajta férfi, akinek nem lehet boldogságot adni? (...) Van egyfajta férfi, akinek minden erénye, csábja, vonzereje annyi, hogy hiányzik a boldogsághoz való érzéke, tökéletesen süket a boldogság iránt, s mint ahogy a süketek nem hallják az édes zenét, úgy nem tud ő a boldogság édességéről?

Az emberi indulatokat ugyanaz a mélyvíz táplálja, akármilyen haragos hullámokkal, vagy szelíd gyűrűzéssel nyilatkozik is meg a felszín.

A kaland természetéhez tartozik, hogy rövid időn belül véget ér: ilyen ez a műfaj, ilyen az aránya és a szabálya.

A szavak, akármilyen pontosak is, csak megnevezik és felfedik az ember titkát, de nem oldják meg.

A bosszú nem alszik el soha szívemben. A bosszút úgy kell nevelni, mint a rab oroszlánt, mindennap véres hússal kell etetni, az emlékek véres cafataival, hogy el ne veszítse vérszomjas hajlamait.

Az önzés... mindent akart, s azt hitte, mindent ad, mikor időt és pénzt, szenvedélyt és gyöngédséget pazarol a szeretett nőre vagy férfire, csak éppen azt a végső áldozatot nem hozza meg, azt az egyszerű és mellékes készséget nem tudja nyújtani, hogy lemond mindenről, s lelkét és életét odaadja a másiknak, és nem vár semmit cserébe.

Írni sokféleképpen lehet. Van, aki egy szobában ül és ír, nem csinál semmi mást. Ezek boldogok. (...) Aztán vannak, akik úgy forgatják a tollat, mint a tőrt és kardot, vérrel írnak. (...) Ezek az írók, akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot, ezek a boldogtalan írók, akik hatalmasok, mert van szellemük és erejük, de nincs bennük csend és áhítat, s ezért boldogtalanok. Ezek, akik le tudnak döfni egy szóval egy királyt, vagy a világrendet, de nem tudják kifejezni azt, ami az élet titkosabb értelme, az elragadtatást, hogy itt élünk a földön, a boldogságot, hogy nem vagyunk egyedül.

Mikor az ember bajban van, még az akasztófa kötelében is megkapaszkodik.

A (...) különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.

Minden egyformán fontos, mert minden csak az érzéstől lesz fontos, mellyel szemügyre vesszük a világot.

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény.

Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben?