Márai Sándor

A nagyon finom, halálosan biztos döfések nem fájnak rögtön; mint ahogy a nagyon durva, életveszélyes ütések okozta fájdalmat sem érezzük az ütés pillanatában. Az embert megütik, s hazamegy, s csak másnap reggel észleli, hogy kék folt virult a mellén, vagy megdagadt a térde.

A tömegjelenetek egyetlen értelme a Hús, amely önmagát falja fel.

Isten nem súgja meg az embernek, mit tegyen, mert ez az ember sorsa: szabad akarata van. De a tiltó hangot mindig hallja, aki még nem egészen süket.

Ez a legfontosabb, ez mindenek felett való: a hűség önmagunkhoz. Tragikus, hogy legtöbben nem ismerik önmagukat, s így nincs mihez hűségesnek lenniök.

Csak az elutazás biztos, az óra és a perc, mikor vonatra ülsz... az utazásban mégiscsak ez a legfontosabb. Milyen letört dolog megérkezni valahová - milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni...

Az aszkézis, bizonyos feltételek mellett, mindenképpen ad valamit, amitől erősebb az ember.

Talán, ha abban a pillanatban arcodba nézek, megtudok mindent. De nem mertem arcodba nézni. Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.

Az ember nem tud a Teremtő nélkül élni. De a Teremtésben nem csak föld van és tenger és hold és csillagok. Van benne gyalázat, kínzás, vér, ragya és butaság.

Magamhoz közelebb kell élni. Mindent, ami velem és körülöttem most történik, úgy nézni, mint egy felrobbanó műveltség utolsó reflexeit.

Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

A világ bennem is történik, nem csak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.

Az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit. A történelemnek nincs fantáziája.

A művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.

Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy a "madárka tolla se hull ki" az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.