Márai Sándor

Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: eddig, kedves, és ne tovább. Itt a hetedik szobában egyedül akarok maradni.

És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet.

Nem szerettem őt soha. Volt egy idő, amikor szerelmes voltam belé... de csak azért voltam szerelmes, mert még nem éltem vele. A kettő együtt nem megy, tudod?

Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.

Úgy képzelem, minden embernek van valamilyen belső határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak. Egyáltalán, mindennek, ami lehetséges az emberek között. De neked nincs határod.

Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.

Egy ember, aki a múlt század derekán, tökéletesen kifejlesztve egyéniségét érvényesülni tudott a társadalomban, ma akkor érvényesül igazán, ha mindazt, ami eredendően egyéni benne, mentől tökéletesebben tudja elnyomorítani és leplezni.

Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. (...) A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. Amire az ember nagyon és ordenáré erővel vágyakozik, az már van egy kissé.

Mindenki várja, hogy sorsa jobbra fordul: de hinni nem ilyen egyszerű. (...) Régebben az emberek könnyű szívvel hittek, igényesen, jókedvűen. A baj az, hogy már egészen okosak, kitanultak, óvatosak és beavatottak vagyunk és nem merünk kívánni. Ezek a valószínűtlenül oktató erejű esztendők megtanítottak reá, hogy vágyainkban is óvatosak legyünk, mintegy racionalizáltuk ábrándjainkat.

Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.

Különös biztonságérzet hatja át egész lényét, mintha minden szabad és megengedett lenne végre számára: nem kell udvariasnak lenni, nem kell megtartani a szabályokat és formákat, nem kell sietni, bókolni, civilizált urat játszani. Ez most a pillanatok egyike, mikor az élet felrúgja a megegyezéseket, mikor a játékszabályok nem érvényesek.

A nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag. A többé-kevésbé normális ember tudja, hogy élmény, amely felveri az életörömet.

Ha megkérdznők most néhány ezer embert, hogyan képzelik a megoldást, a maguk életének és az országok életének megoldását, mit felelne a tömeg? Valószínűleg hallgatna, óvatosan, százezer éves gyakorlattal. Az emberek, szívük mélyén, nem a "nagy megoldásokra" vágynak. Az emberek kenyérre vágynak, s egyre jobban hiszem, hogy a kenyéren túl is vágynak valamire, aminek feltétele az anyagi boldogulás, de ami nélkül az anyagi ellátottság önmagában kevés: az emberek tisztességre és megbecsülésre vágynak.

A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is.

Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal.