Márai Sándor

Megértettem lényedet, ismerem életed és sorsod, azt hiszem, tudom, ki vagy, már amennyire le tud szállni egy idegen a másik lélek tárnáiba.

A látással kezdődik a megismerés és a vágy, a látással kezdődik az ember, (...) látással kezdődik a világ, s természetesen a szerelem is. Varázslatos ige, minden benne van, a vágyódás, a forró titok, az élet rejtett értelme, mert a világ annyira van csak, amennyire látjuk.

Mind bölcsek leszünk, az élet váratlan és igaz pillanataiban, mikor felismerjük az életben a meglepetést és a változást.

Semmi nem bajosabb, mint félreérthetetlenül kifejezni magunkat, különösen, mikor tudja a beszélő, hogy szavai véglegesek.

Nem tudok fejcsóválva csodálkozni a szerelmesek vak hitén, akik azt hiszik, hogy ez az esztelen érzés hegyeket rombol, időt állít meg és más effélét. Minden szerelmes Jósua kissé, aki az élet ütközete fölött megállítja pályáján a napot, beavatkozik a világrendbe, s így várja a győzelmet, mely mindig vereség is.

Azért vagyunk mi, emberek, nagyszerűek nyomorúságunkban is, hogy megértsük a titkos erőt, akkor is, ha nem tudjuk megfejteni szándékait.

Különös elem, az élet értelme, az idő, melyet nem lehet önnön mértékével mérni.

A szavakat (...) pontosan kell használni az életben, ha azt akarjuk, hogy értékük legyen.

Van az életnek egy szakasza, s én a végzet és az idő bölcs rendeléséből, most élem e szakasz napjait és éveit, mikor minden lehull rólunk, hiúság, önzés, hamis becsvágy és álfélelem, s már nem akarunk mást, csak a valóságot, akármilyen áron szerezzük is meg.

Van egyfajta szomorúság, melyet nem lehet megvigasztalni, mintha örökké lekésett volna valaki egy isteni légyottról, s azután nem érdekli többé semmi igazán.

Mentől rövidebb az élet, annál több az idő, melyet emlékre és elméletre fordíthatunk.

Nem sokat hiszek az emberi eskükben és fogadkozásokban: az emberi szavak könnyebben repülnek, mint az ökörnyál ősszel.

Az élet nagy párharcát, még a válságos pillanatokban is, csak az udvariasság fegyvereivel szabad megvívni.

Van egyfajta erény, mely nem más, mint föltétlen hűség lényünkhöz, végzetünkhöz és hajlamainkhoz.