Keszei István

Életem gordiusi csomóját kicsomózza kibogozza a halál.

Nincsen életrajzom, csak életem. Én nemcsak lemorzsolom, leélem, hanem át is élem az életet!

Az idő ablakára fagytam, mint a kristály, Szilárdan tündököl lábam, kezem, De így is szédül minden porcikám: A Folyam sodrára emlékezem.

Nem az él, akin csak áthömpölyög, de aki önmaga is élteti az életet.

A cseppben is ott zúg a tenger...

Gyökereidtől-lombkoronádig tetőtől-talpig mérd meg s vállald magad!

Ringó-hullámzó mozdulataid hullámvasútján lebegve szálltam tested gyönyörű csodái fölött. Véred világított az éjszakában.

Mindent valaminek az éhe hajt.

Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény. Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén. Várfalként véd múló, törékeny életem.

Néha van, néha nincs, néha árny, néha fény, az Isten is tűnő tünemény...
Mégis, mintha lenne, mintha itt lebegne, mintha minden pillanat szirmán harmatként ő remegne, úgy élek én!

Ha örök tél jön, csókod ízlelem, s gyümölcs-illattal telik meg szívem.

Múló éveim, örömöm zsongó véremmel köszönöm!

Közelharc. Írógépfegyverkattogás. Leadok egy sorozatot: robbanó, lőporfüstös, őrült, de pontos képek, metaforák sorozatát. Szívenlövöm a papírt. Főbelövöm a nagyfejű földi logikát. Eltalálom a szavak lényegét, szívét. Tatatatatatata... Dörrenő telitalálatok. Mindhalálig!

Ne csak végére tartsd a csattanót egész versed egyetlen csattanás legyen.