Keszei István

A tétlenség, az unalom csak szomorúságot és sötét gondolatokat szül a lélekben.

A másokért való szenvedés váltja meg a lelket.

Számomra névnapod ugyanolyan nap, mint az esztendő többi szürke napja; drága lényed teljes sugárzással messziről is beragyogja életem minden pillanatát.

A szerelem két lélek találkozása, két lélek közös, sírig tartó vállalkozása a halál ellen.

A nyírfák zizegő levelénél is nagyobb, növényi érzékenységgel érzem, hogy kósza, csapodár szélként elszállnak felettem az évek... Csak műveket, magyar verseket tudok szembeszegezni a múlandó Időnek. Talán egy-két strófa fennmarad hányatott, nyugtalan életem után.

Testetlen szélként szálltam át a pusztán, valahonnan a testem rámszakadt, azóta véresre zúzva hever a lelkem gerincem-csontom romjai alatt.

Állott víz, poshadt tócsa már a vérük, ágyékuk-izmuk mélyen szendereg, a lelkük halkan mégis fodrozódik: rajta emlékek csónakja lebeg.

A legabszurdabb a sorstól, a végzetet legkihívóbb magatartás: idegenben magyarul írni.

Csak egyszer él az ember! Úgy érzem, amit tettünk, meg kellett tennünk! Húszéves korban az ember még inkább a belső sugallatokra és a lélek szavára hallgat. Még akkor is, ha tetteink következményeként a száműzetést kell választania!

Nem azért élek, hogy dolgozzam, hanem azért dolgozom, hogy éljek.

A lepke is, ha egyszer kábán belerepül a lángba, már nem tud visszarepülni. A költészet, versek lobogó "fényudvarából" is nehéz menekülni, a láng már megperzselte lepke-szárnyamat!

Milyen lehetett legbelül, a méh várában egyedül? Szüléssel szétlőtt menedék! Szétrobbant meleg fedezék!

Anyuka! Hatvanadik születésnapod alkalmából fogadd múló lényem legmélyéből feltörő érzéseimet, aggódó, féltő, rajongó szeretetemnek Feléd áradó meleg sugarait. 60 év nagy idő.

Mindenki akkor hal meg, ha már nincs szükség rá.