Keszei István

Amíg itt járt, minden leheletét, leköpték fénylő, áttetsző szívét (...) Nem köpött vissza! Megadta magát: a hideg síneket ölelte át.

Nincsenek előszobáim, hátsóhelyiségeim... a mindenség középpontjában lakom. Egyetlen pontnyi szoba, egyetlen pontnyi csoda az életem.

Apró, parányi életed hatalmas, óriási: a sírásó minden lendületednek külön fogja megásni
a sírt, hogy moccanni se tudj. Aludj el mindörökre! Ne fészkelődj a föld alatt izzó fényért pörölve!

Valahol mindig ott lobogtál a Tejutak gomolygó vak csillagködében
Tested forró fénycsóvája a mindenségből csak azért szakadt ki hogy külön is ragyogjál
Valahol mindig ott lapultál.

Ami megtörtént, örökre összetört.

Nincsenek céljaim, hogy ez vagy az legyek. Vagyok, aki vagyok, lényeg, hogy létezem. Életcélom maga az élet!

Ne menetelj a menetelőkkel! Ne állj be semmiféle csoportba! Csak tulajdon vércsoportodhoz tartozzál! (...) A Föld kihunytáig, a csillagok ellobbanásáig, a világok végezetéig.

Forrás fakad belőlem, hogy méltó legyek szomjatokra. (...) Eresszétek le belém mélyemig hatoló pillantásotok, hogy felhozhassátok értetek fakadó, értetek vérző életem vércseppjeit. Egy vödör forrást, egy vödör habzó kegyelmet.

Egyszerre légy a tűz, a jég: az idő ablakára lángolva fagyj rá, csak lobogjon éveid jégvirága!

A margónak is csak a margóján: szegények, szentek közt íródik, csupasz lények között fogalmazódik megfoghatatlan életem...

Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt? Magasság? Mélység? Van-e ég? A tarka földi színpadon túl elindulok mégis Feléd.

Miközben gyakoroltam a bűnt, néha a jót is elkövettem.

Uram! A végtelen terében állsz, végességünkre tárod ablakod. Minden felborzolt tollú lény a lét-nemlét keskeny peremén ablakpárkányodon vacog.

Odaát vár a határtalan, ott majd nem lesz ajkam, poharam,
De a túlhabzó végtelen eloltja örök szomjamat.

Mutogatja magát a mutató, igazi időt nem mutat, a Megmutathatatlan ott él valahol a mutatók alatt.