Keszei István

Lényem a szél fújja: lapoz az Isten ujja, minden betűm és pontom boldogan beleborzong az Ő lélegzetébe.
Így élek: az alsó polcra téve.

A Semmiből Isten felé tartok a föld porában. Micsoda szédítő, vad út örvényén jár a lábam!

Bárcsak kavics lehetnék, egyszerű, tenger-csiszolta-vájta ősi mű, olyan, akit a sodró Eredet boldog, lázas örvénye felvetett,
s aki nem hagy magán hasadni rést, némán is őrzi a megrendülést.

A szenvedés jobbá gyaluljon, többé lenni: a vágy űz, nem hagy. Üljön körül a mindenség is, könyököljön reám egy csillag.

A gomb csak ingemről szakadt le, de én, mindenről leszakadtam. Anya! sorsom bűvös szövője! Miért hagytál így egymagamban?

Az esztelen szeretet még a hangyát is felnagyítja!

Hullok lefelé kerengve népeken, tűzön-vízen át vissza az ősi rendbe:
a cél felé, a por felé: a lenti végtelenbe.

Te is csak általa vagy. (...) Az ő rejtelmes eszköze, íróeszköze vagy. (...) A csillagok gyémánt-tengelye alatt veled is húz a földre egy rejtelmes, rövid vonalat.

Évről-évre egyre jobban kifejtem magam ebből a végzetes földi gubancból. Fejlődöm? Igen! A mindent megoldó végkifejlet felé.

Ne felejtsd soha: vér csöpög virradó tudatod fölött. Anyád méhéből hull a vér, földre csöpög a sorsodért.

Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra, szárítkozni kiülsz az örök napra. Leszárad rólad múló földi voltod. Boldogságod száj nélkül is a sirályoknak elsikoltod.

Nem nézhetek saját szemembe, csak véges végtagjaim láthatom, pedig közben a végtelen keresztülsuhan arcomon.

Mondhatjátok, hogy nem vagyok. Vagyok, csak létem láthatatlan: méllyé vájódtam, mint a völgy, behorpadtam, akár a katlan.

Tested édes gyümölcshúsában lappang szíved, akár a konok almamag. Kihámozhatlak héjadból, ruhádból: magozhatatlan szíved magházban marad.

A fekete földben feketén súlyos titokként fekszem én.