Keszei István

Ők ott a Rózsadombon ingoványnál is süppedőbb fotelekben. Én itt Párizsban a tövisek csúcsán a titkos értelmű rózsa illatában. Távol a fotelektől. Távol az ingoványoktól. MEGINGATHATATLANUL! KRISZTUSBAN ÉS A NÉPEMBEN!

Kopáran állsz, te vagy a kő, vés-váj, farag, farag az idő, a nappal és a súlyos éj, a szenvedés, a szenvedély.

E földi taposómalomban pár hangyát én is eltapostam: feketedő vérük sötéten beárnyékolja minden földi léptem.

Légy só! Adj ízt az íztelennek!
Szemernyi életed boldog önátadással oldódjon szét az időben!

Örök tragikuma a magyar sorsnak, hogy nálunk a szabadságért mindig meg kellett verekedni fokossal, kopjával, fejszével, puskával, benzines palackkal. Fehér köpenyes pincérek sohasem tálalták ölünkbe a szabadságot, mint egyes boldogabb sorsú liberális nyugati nemzetek életében.

A betlehemi istállóban történt események óta az ember a maga múlandó földi óráját az Istenhez igazította. Az ő emberi földre jövetelétől számítjuk az időt.

Van egy tudatalatti, mély világomban gyökeret vert vágyam: egyetlen életemből egyetlen könyvet nemzeni. - Hiszen a könyvírás, a költészet is nemzés és szülés egyben.

A forradalom egy hirtelen, gyönyörű villámcsapás volt, életemben először és talán utoljára ekkor éreztem, hogy egy kis artéria vagyok a magyarság érrendszerében.

Nekem szüleim jelentették az egész világot. Csak most tudom, hogy mikor köztük jártam, milyen óriások között éltem.

Tulajdonképpen azért élünk, hogy meghaljunk. Életünknek a halál ad formát és keretet.

Bennem nagyon lassan hűlnek ki a dolgok... Ez boldogságom és megvertségem titka. Emlékeim örökkön izzó kemencéjébe mindig be lehet dobni egy remény élesztőjétől megkelt kenyeret, hogy ropogósra süljön.

Egy benső izzó nap sugárzik azokban, akik szeretik egymást.

Nem hiszek a plátói szerelemben. De csak a fizikai, testi szerelem is felszínes, csonka megnyilvánulása a párt kereső, kiegészítést kereső férfi vágyának. Lélek és test egyidejű, együttes násza vezet boldogsághoz.

A gyerekek az élet legszebb alkotásai. A műalkotások csak vértelen, testtelen absztrakciók.

Én már sohasem fogom róni a meghitt fehérvári járdát, amely úgy ismerte már lépéseim ütemét, mint a szerelmes kedvese szívdobogását. Elsüllyedt sziget mindez. Mint a fuldokló a szalmaszálhoz, úgy kapok, kapaszkodok minden emlékhez, ami Hozzád és édesanyámékhoz köt. Másom úgysem lesz, csak az emlék.