Keszei István

Úgy írj, hogy körmeidre férjen, de azt körömszakadtáig kell védeni! Tízkörmöd tízparancsolatként száz vers csodája töltse ki.

A törmelékből is katedrálist! A pozdorjává szétzúzott szavak szilánkjaiból is: a dadogásból valami szépet, ami megmarad.

Ugyanabból a mindenségből ötvöződtek a csontjaink, ugyanabba az anyaföldbe halunk, születünk vissza mind.
Ugyanaz a szél borzolja csapzott sörényű álmaink.

A (...) szétmorzsálódott szeretet morzsáit lesöpröm az idő asztaláról.

Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok: morajló mélyére temessetek!

Aki igazán szereti a fát, gyökeréig lelát.

Mélyed mélyébe semmisüljek, te légy, te légy a mindenségem, aki mindig voltál, s aki vagy.

Hajszálanként szerettelek, méltóképpen a mindenséghez: mindenestől, Egyetlenem!

Meghaltál, hogy bennem élj.

Úgy írjál, mint aki egy villanásnyi-robbanásnyi, gyújtópontnyi pillanatra fellobbantja a lét minden lángját, tüzét.
És egy kiterjedéstelen, de végtelen pontba sűríti életét...

De Európa szívéből szakadtam, így csak osztják, ugor, vogul hangon, e kancatejszagú, hal- és zsírszagú nyelven kiáltom túl az Óperencián is őseim: szinte az Ős Sejt jaját-gyönyörét, halandóan is halhatatlanul.

Micsoda viharzó Keresztút húzódik a feldúlt levegőben! Jézus-arcú, csapzott madarak vijjognak, sírnak eltűnőben.

Mint az aranymosó az aranyat, az Isten kimossa mégis életedből, ami jó.

Az Eiffel-torony tövéből, az Ezer Torony városából, a tornyosodó csodák magasából is visszafutnál. Hanyatt-homlok! Rozoga rokonaidhoz. Rozoga anyádhoz. Az évszázadok tornyosodó viharfellegei alatt közöttük tornyosodott fel az életed. Eleven, villámló tűztoronnyá!