Keszei István

Drága jó szüleim: szeressétek a postásokat, ők az istenek, a messzeség, a vágyak küldöncei: Hermes isten követei ők, akik vállukon lógó vásott bőrtáskákban viszik házhoz a boldogságot, születést-halált beharangozó sürgönyöket, ők viszik el Hozzátok az én leveleimet is. Lóti-futi, meghajszolt emberek ők: egész életükben házalnak, rohannak, kilincselnek. Potom pénzért vállalják a leghumanistább szerepet: a szeretet elektromos hullámhosszát irányítják egymástól elszakított emberi szívek között, ők a szeretet közvetítői. Mert mik is az én leveleim: az irántatok való örök "ebhűségnek", foggal-körömmel való ragaszkodásnak vérrel-tintával írt dokumentumai.

Aki ír, annak kilátóra kell húzódnia, hogy az élet múlandó tárgyai madártávlatot kapjanak előtte.

Két külön élet egy mederbe fut testestől-lelkestől, ez a legnagyobb dolog, amit egy szép szerelem adni tud a múló időben.

Szinte érzéki vágyam van a magyar betűre. Beleharapnék Móricz Zsiga ízes magyar mondataiba, micsoda édes szájízt csinálnak Gelléri Andor tündéri elbeszélései! Kodolányi archaikus, régi szavak szálaiból szőtt nyelvét is élvezettel tapintanám, mint a vevő a legfinomabb szövetet.

Úgy érzem, a gót művészet égbe ívelő merész vonalai fejezik ki legjobban a földre láncolt emberiség nosztalgiáját az örökkévaló dolgok után.

Az irodalmat én egy nagy betegségnek tartom. Nagy kín és szenvedés úgy élni, hogy a hasonlatok, látomások egészen behálózzák az életemet. Mint polipok, tapadnak rám a metaforák és a szavak.

Az alkotás, a teremtés az egyetlen pofoncsapás, amitől egy kicsit megtántorodik a halál. A művészet a viszonylagos, időleges halhatatlanság gyönyörű formája. Csak verseket, festményeket, szimfóniákat szegezhetünk szembe a halálnak.

Vallás, illúzió és álom szükséges kábítószer az ember számára. Ha nem lenne hitünk... sötét lenne a világ!

Az élet úgy szép, ha másokért van.

Igaza van Kosztolányinak, mindig úgy kell írni, mintha akasztás előtt állnánk, és a kötélhurok már ott fenyegetne a fejünk fölött. A halál árnyékában végrendelkező, akinek csak másodpercek vannak adva, nyilván pár szóba fogja belesűríteni utolsó kívánságait. Ilyen halál előtti sikoltás a költészet is.

A költő célja nem az, hogy szép szavakkal valljon a naplementéről, hanem ezt a mindennap szemünk előtt lejátszódó jelenséget (...) az eredetiség frissen szőtt ruhájába öltöztesse.

Fellapozom a levegőt, hogy olvassak a csillagokban: aranybetűiben hunyorog végzetem. Kihunyok, mint aki itt se voltam.

Vonul a közöny jégmezőin a bilincsbevert agyvelők támolygó, gyáva menete.
Rendíthetetlen Nagy Tanú! A síkos jégen nem inog megingathatatlan íróasztalod.

A tér-idő keresztfájáról engem is sírba tesznek. Harmadnap, vagy egy éjszaka feltámadok emlékeidben!

Csak a vérrel írt vers nem veszendő, csak a velőmbe hasító szavak élnek tovább; a többi a jövendő mélyén elhal, árnyékuk sem marad.