Juhász Gyula

Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb.

Ha meghalok - a csönd oly nagyszerű, - Elhallgat e világi tájakon Egy fájó hegedű.

Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék.

Egy hangszer voltam Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot. Aztán eldobott és elhagyott, de fölöttem ragyognak a csillagok.

A vágyak bágyadt hegedűjén gyászindulót húzok neked. (...) Elhantolt álmaim zokognak a horpadt öblű hegedűn, és könnyeim, az eltitkoltak, hullanak a húrra keserűn.

A koldusok a templom küszöbén figyelmeztetik a híveket, hogy szociális kérdés is van a földön.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok.

Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem.

A gondolatok vámmentesek. Sajnos, az ostoba gondolatok is.

És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még!

Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég.

Szeretnék néha visszajönni még, Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld izét, A csillagot fönn és a felleget.

Könyvekre hajtom le a fejem, Mint fáradt vándor sírhalomra; Könyvek, ti bölcs és végtelen Sírok, nem adtok már nekem Vigasztalást a végtelen napokra.

Köszönöm e borús szerelmet, Hogy lelket ad nekem a lelked.
Hogy búcsúzó tekintetemben Te tündökölsz, én drága szentem.

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal, És ha másra hallgat mind a többi ember, Te beszélj tovább a zengő végtelennel.