Juhász Gyula

Az optimisták bekötött szemű pesszimisták.

Az élet mozgószínházában ülve, A hallgatag sötétben nézem én A karmester botját, hogy leng az űrben, Míg pendül a vad álomköltemény.

Olvashatod Platónt és Arisztotelészt, Szent Ágostont és Tamást, Descartes-ot és Spinozát, Kantot és Schopenhauert, a világ lényegét és az élet értelmét mégis inkább érezteti veled egy harmatcsepp a virágon és egy könnycsepp a szemben.

Mikor az érvek szava gyönge, megszólalnak az ágyúk.

Az öngyilkosok az élet reménytelen szerelmesei.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek.

Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne mindenki lelkében.

Talán aludt és álmodott, vagy Álmából éppen fölriadt És boldogan gondolta, hogy most Egész világon béke van És megnézve a homokórát Nyugodtan fordult fal fele.

Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben Mindig hűtlen voltam, mindig beteg, Mindig kellettek elérhetetlen rózsák, Örök talányok, édes szomorúság...

Galileit elítélték, és a föld mégis mozgott tovább.

Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog.

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.