Idézetek a vigaszról
Jusson eszedbe, mit mondtam a hajón: valaki meggyújtja neked a szent tüzet. (...) A keserűség előbb-utóbb eltűnik, valaki, akit a sors az utadba sodor, végre megérkezik egy csokor boldogsággal a kezében, és minden jó lesz.
A szívbe döfött karó csak megbénít, nem öl meg.
Bensőnk odvába bútt a hálás hűség, a könny lángba pereg - űzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret.
Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. (...) Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül. (...) Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos vagyok.
- Már rég össze kellett volna szedni magam. (...) Hát nem mondhatom, hogy kapkodok. Mást se csinálok, mint sajnálom magam. - Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bűntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bűnök is a világban, mint hogy valaki boldog.
Kívánom, ifjú barátom, hogy mindig kék legyen az ég ön felett: s akkor, még abban az órában is, amely nékem már ütött, mikor az erdő már sötét, mikor már gyorsan hull a homály, éppúgy megvigasztalódik, mint én, ha az ég felé tekint.
Ti budapesti magyarok, s ti többiek, Alföldön és Dunántúl: tudjátok ti, mi az, a himnuszt énekelni? Halljátok templomban, iskolában, ünnepélyen, gyűlésen, mindig. Gyermekeitek az iskolában tanulják. A mi fiataljaink nem hallották soha. Csak néha rádión, ha hozzájutottak, figyelték áhítattal és imádkozó szívvel a bűvös dallamot, melynek szavát csak elgondolni tudták, nem megérteni. Ha valaki mégis tudta s énekelte: bajt szerzett vele magának, családjának, falujának. Aki tudta is, magában tartotta. De élt a himnusz mégis! Tudták, hogy van és tudták, hogy imádság.
A kudarcból valóban könnyű tanulni. Olyankor motiváltabbak vagyunk arra, hogy levonjuk a következtetéseket.
A szenvedés bölccsé tesz.
Szeretett olvasni, mintegy mélyebb ösztön parancsszavára vonzódott a betűhöz és a szellemhez, fegyvernek érezte. De sose adta át magát teljesen egy könyvnek, sose feledkezett úgy bele, ahogy előfordul, ha az embernek az az egy könyv az egyetlen és legfontosabb, mint külön kis világ, melynek körén túl nem száll a tekintet, belezárkózik és elsüllyed benne, hogy még az utolsó betűjéből is táplálékot szívjon. Özönlöttek asztalára a könyvek és folyóiratok, valamennyit megvehette, ott halmozódtak körülötte, s míg olvasott, a még olvasandók tömege nyugtalanította. De a könyveket beköttette. Préselt bőrben, Siegmund Aarenhold szép névjelével ellátva, pompázatosan és önelégülten sorakoztak ott a könyvek, és súlyként nehezedtek életére: terhes kincsként, amelyet nem sikerült meghódítani.
Ahogy telik az idő, a vállunkat egyre nehezebb terhek nyomják, amíg akkorák nem lesznek, hogy mozdulni sem bírunk. Ezért van szükségünk valakire, aki nem hagyja, hogy megszakadjunk beléjük.
Sok férfinak okoztam szenvedést, és sokat szenvedtem... A szerelem fénye árad a lelkemből, de aztán nem sugárzik többet: elállja az útját a fájdalom. (...) - Ami megsebez, az gyógyít meg minket.
A próza bizonyos értelemben abban a hitünkben erősít meg bennünket, hogy nem vagyunk egyedül.
Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem bukunk el, hanem ha valahányszor elbukunk, mindig talpra állunk.
Az ölelés oldja a stresszt, növeli az összetartozás érzését, csillapítja a fájdalmat.
Facebook
Pinterest