Idézetek a vallomásról
Megcsókoltalak, megmutatni, Hogyan kell nékem csókot adni.
A mennyországban járok, ha szólítasz, hárfák hangját és angyalok énekét hallom.
Érd el (persze énvelem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarcban az ifjuság.
Már minden nap mosolyogva ébredek. Nincs több könny, sem fájdalom, mert szeretsz.
Boldogabb nem lesz senki sem annak a napnak hajnalán, ha szépségedet nézhetem a két szememnek ablakán.
Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába.
Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.
Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek, Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek.
Gondolj rám, ha csillag zuhan földi éjszakán, ha megszakadnak mondatok, ha megszűnik egy gondolat, ha átfestik a múltamat - S ne várj! Gondolj rám, ha elpattan egy húr a zongorán, ha széttörik egy rossz futam, ha csendben élsz és boldogan, egy szál gyufa, ha ellobban... - S ne várj!
Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod, Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? Mit tehetnék, áruld el nekem.
Ama egetrengető valamicsoda, amit szerelemnek hívunk, csakis veled, általad ismerszik fel számomra, s attól szerelem, és nem csekélyebb, hogy megmozdítja bennünk a világmindenséget.
Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Mindegy! ameddig szívem él s inam kemény, nem restellem, hogy túlteszel rajtam s esztelen ölelkezésbe veszve nem tanítványom, de mesterem leszel!
Azt akarom, add meg magad Kegyelemre vagy pusztulásra, - Azt akarom: engem szeress, Azt akarom, ne gondolj másra.
Bár többnyire szerfölött kedves az élet, nélküled csak közepes lenne.
Facebook
Pinterest