Idézetek a szerelmi vágyakozásról
A kéményseprőt vonzotta valami, lehet, hogy a lány szenvedése, a friss fájdalma, melyet a férfiak mindjárt megszimatolnak, az alázat és kiszolgáltatottság, mely sokszor jobban tetszik nekik, mint maga a szépség.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok... és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.
Vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember, és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - Ekképpen - kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - Vajon nem ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - Csak ennyire másféle frizurát - hordott itt három évvel ezután? - Szóval ugyanolyan könnyen, - ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált.
Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban.
- Azt mondja, szeretett? (...) Hogy van az, hogy én ezt sohasem vettem észre? Csak a vágyait láttam. - Valószínűleg (...), mert a szeretet az értékesebb drágakő. Az ember nem heverteti. Kazettába rakja. Esetleg kulcsot is csináltat hozzá. A vágy csak féldrágakő.
Kezed akarok lenni, arcod alatt a vánkos, kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal. Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos erdőd az égigérő, örökös virradatban.
Ha az ember túl heves, akkor kevésbé finom. Rohan a kéj után, s közben elszalasztja az azt megelőző összes gyönyörűségeket.
Ha ellenállunk szenvedélyeinknek, az inkább gyengeségünknek, semmint erőnknek tulajdonítható.
Jó uram, oly messze a szivárvány, oda nem jut el a vágyak szárnyán, az az ég, ahova szíve vágyik, nem ér el oda soha, hiába vágyik.
Te nem félnél valakit annyira akarni, hogy már minden más mindegy legyen az életedben?
Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.
Várok arra, aki erőszakkal szakít el önmagamtól, olyan erősnek kell éreznem a szerelmet a szívemben, hogy megreszkessek tőle.
Nem próbált meg közeledni hozzám, vagy szóba elegyedni velem, és én sem engedtem volna meg, ha eszébe jut is. De a szívem sóvárgott utána. Önző módon örültem, hogy nem nősült meg, mert ha így tesz, nem gondolhattam és álmodozhattam volna róla, hiszen az helytelen lett volna. Lehet, hogy így is ostobaság volt, de úgy éreztem, szükségem van valamire, ha csak buta ábrándokra is, hogy kitöltsék az életemet.
Mert kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt... És mégis éreztelek, és mégis tudtalak, robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak, de még csak reszketés, sejtelem voltál te is, voltam én is szívedben, mégis tudtalak, tündöklött bennem az eleve-bizonyosság, hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen, mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés, mert ehhez kevés az értelem.
Facebook
Pinterest