Idézetek a szerelmi vágyakozásról
Ostobaság, hogy az ember nem tud megfeledkezni álmokról, amelyek fájnak, egy erdei tisztásról, fatörzsekről, egy vörös hajú, vászonruhás lányról, amint ott ül a tűnő napfényben egy szürke és töredezett falon, és királynői pillantással tekint le az emberre tiszta kék szemével. Kegyetlen és ostoba álmok ezek, amelyeknek az a vége, hogy kinevetik, és gúnyt űznek az emberből.
A Nap lement. És én még várok, várok. Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok: Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.
Nézd, itt térdelek előtted, állati akaraterővel fegyelmezem magam, hogy ne érintselek meg, de remeg a térdem, mintha hideglelős lennék, pedig csak kívánlak.
Minden asszony csókja összebugyog benned S már sokszor félek, nagyon félek tőled, Mert mi nagyon összebogozódtunk S még minden szabad szálat elkeversz. Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak És te könnyű felhőkön heversz!
Szelíd a szája. Szeretem. Kell ez a szelíd szája, kell az akadozó lehelete, kell a bőrének melege, kell a lassú remegése, kell a kerek térde, hogy a térdemnek feszüljön, kell a gyöngyvirágpára a nyaka forró hajlatából, kell az ártatlan keze, megoldozni a nyakkendőmet, bebújni két gomb között az ingem alá, kell a mohó másik keze, rásimogatni a tenyerem az érzékeny csípőjére, kell ez a lány énnekem, kell, ha csak szeretőnek, nem többnek, hát szeretőnek.
Ha maga elé nyújtaná a karját az asztal fölött, és ha én is kinyújtanám a karom, elérné a kezem a kezét, a keze az én kezemet. (...) Beszűkült, mintha hurok szorulna rá, szinte bedagadt egyszerre a torkom. Szeretem ezt a lányt, fulladtan, kötözötten, megbabonázottan szeretem.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza.
Látni akarom az arcát. Közelről látni. (...) Ezt a lányt akarom látni, nézni, bámulni addig, ameddig itt van a közelemben ugyanabban a térben, mint én. Le nem venni róla a szemem, ameddig csak nézhetem. Ameddig el nem tűnik megint.
Ó, úgy szeretnék eggyé lenni véled! Hogy folyna eggyé vérem és a véred, Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Adj helyet magad mellett, Az ablakhoz én is odaférjek. Meztelen válladhoz érjen a vállam, Engedd, hogy megkívánjam!
A vágy alapvetően nem más, mint egy nem létező dolog, egy nem létező állapot iránti sóvárgás.
Adott magából, irgalmasan, legyen miről álmodnom, legyek hálával a könyörületéért, életfogytiglan, beoltva a pogány boszorkánytestétől, hadd idézze minden éjszaka a parázna bőrét a nyomorult fantáziám a döglesztő sötétben, áldjam az ágyban az egyszer adott ajándékáért.
Kell, kell, kell ez a lassan ölő, gyógyító fájás, kell ez az érvágó, pengefinom kín, kell ez a sok metsző méregkristály a megmart hátam égő bőrének, a párás pórusaimnak. Befalazva dobol, ver, ver félre a kerge szívem.
Mi az a csodálatos gyógyító ereje a napnak, hogy minden beteg annyira áhítja? Ahogy ott hevertem az áldott verőfényben, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és a nap fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök világmindenségbe.
A vágyak teljesülnek néha az életben, de nem úgy, ahogy elképzelte az ember.
Facebook
Pinterest