Idézetek a szerelmi vágyakozásról
A rajongó szerelem egyik főbb ismérve a függőségi érzet. Azzal kezdődik, mikor bámulatod tárgya rád zúdít egy mámorító, érzékcsalódást előidéző nagyságrendű valamit, amelyről még magadnak sem merted bevallani, mennyire kívántad - mondjuk egy eget rengető szerelem és felkavaró érzelmek kábítószerszerű keverékét. Hamarosan egy igazi narkós kiéhezettségével fogsz sóvárogni a szenvedélyes figyelemre. Amikor pedig nem kapod meg az adagod, egyből magad alá kerülsz: dilis leszel, és kimerült (arról nem is beszélve, hogy neheztelni fogsz a dealerre, aki kialakította benned ezt a függőséget, ám most meg nem hajlandó arra, hogy felköhögje az árut, pedig tudod, hogy van neki valahol raktáron, a fenébe is, hiszen eddig ingyen adta!) Aztán ott találod magad a sarokban remegve, lesoványodva, (...) közben imádatod tárgya elkezd undorodni tőled. Úgy néz rád, mintha soha nem találkoztatok volna korábban, és furcsa módon nem is hibáztatod ezért.
Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem? Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll, szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.
Fájt, hogy testileg sosem szerethettük egymást. (...) Arról álmodoztam, hogy egy szép nap hirtelen jelentős átalakulás következik be. Noha erre csekély esély kínálkozott, azért még álmodozhattam róla, nem?
Arany-ezüst voltam, Gyémánt lenni vágytam, Nem olvadni, csak elégni Narancsfényű lángban.
Rengeteg fájdalom keletkezik abból, hogy összekeverjük a vágyat és a szeretet, és azt mondjuk, hogy szeretlek, akkor amikor tulajdonképpen csak azt akarom, hogy kielégítsd a vágyaimat.
Mindannyian annak végtermékei vagyunk, ami után sóvárgunk.
Tökéletesen helyénvaló olyasmire vágyakozni, ami az örömünkre szolgál - mindaddig, míg fel nem emészt bennünket.
Teljesen normális egy olyan férfi után sóvárogni, akit életünk részévé tehetünk. Nincs ebben semmi rossz. De amikor éppen a saját viselkedésünk gátolja meg az ilyen vágyak beteljesülését, akkor ideje újraértékelnünk önmagunkat.
Vannak szelíd, holdas éjszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeink csábítója s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja fel. Ilyenkor az eltemetett szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak percekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról.
Féltem; az érintkezéstől, a csóktól, attól, hogy nem tetszem neki, és hogy nem lesz megelégedve velem. De miután egy ideig így álltunk, és én éreztem az illatát, testének melegét és erejét, minden természetessé vált.
Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?
Lágy, szelíd szél. Pihenni betér. A gyertyaláng az árnyékoktól fél. Egy cseppnyi fény. S az éj zenél. A két szemedben ég a szenvedély.
A vágy: igény arra, hogy hozzáadj magadhoz valamit, hogy teljesebben lehess önmagad.
A vágynak is van lejárati ideje. Ha halogatjuk a vágyat vagy annak kimutatását, elhal. Ha biztosra vesszük, elillan, mint a reggeli hó a tetőn, március közepén.
Semmi sem nyomorúságosabb, mint az a mélabús vakmerőség, amely a holdat akarja, s aztán úgy eped el, hogy nem szerezte meg.
Facebook
Pinterest