Idézetek a szakításról
Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.
Mint sötétet a fény - úgy leltelek, mint utazó a megürült padot, és úgy szeretlek most, ahogy a mély vizeknek halai az iszapot. Tenyeremben simogatás lapul - így bújnak meg házak közt csöpp terek - Elment a kedves. Én engedtem el, mint léggömb zsinegét a kisgyerek.
Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA.
De szerelmünk több volt, mint soké, Ki nagyobb, mint ő meg én, Okosabb, mint ő meg én S sem az angyalok a felhők felett, Sem az ördögök tenger fenekén Nem tehetik, hogy szívtől a szív, Elváljunk, ő meg én.
Megtehetnéd - a kedvemért - Hogy lábujjhegyen távozol. Halkan csukod az ajtót életemre. Elmész szépen, és nem kukucskálsz, Nem kell, hogy lássad, mennyire fájsz.
Ha elhagysz, veled mehetek?
Facebook
Pinterest