Idézetek a sorsról
Itt nincs összefüggés, a jóból sem következik semmi. (...) Legyél jó ember? Mások lopnak, csalnak és miniszterek lesznek, van, aki megáll segíteni egy elakadt motorosnak és elgázolja egy nyergesvontató... Nem lehet kiszámítani.
Nincs ékesebb bizonyíték arra, hogy a születés kénye dönti el életünk folyását, mint a gazdagok csemetéi.
A szülők dolga az, hogy fizikai vonásokat hagyjanak örökül gyerekeiknek, de az én meggyőződésem az, hogy ezen felül még egy csomó más mindent is áthagyományoznak: mozgatórugókat, forgatókönyveket, de még akár sorsokat is.
Mi, mai emberek, már tisztában vagyunk azzal, hogy saját genetikai térképünket mindenhová magunkkal hurcoljuk. Akkor is a sorsunk diktátumának engedelmeskedünk, amikor az utcasarkon őgyelgünk. Ez rajzolja ugyanazokat a ráncokat az arcunkra, amiket a szüleink is viselnek. Ennek köszönhetjük jellegzetes családi vonásainkat és szokásainkat.
Mi van akkor, ha tényleg nem kerülhetjük el a sorsunkat? Mi van akkor, ha csak áltatjuk magunkat, hogy meg tudunk változni? Talán valami ilyesmire akart anyám is utalni, amikor azzal piszkált, hogy okosabbnak kell lennem, ha talpon akarok maradni a világban? Nem azt akarta-e, hogy megértsem, úgy kell leélni az életünk, hogy közben újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat - anélkül, hogy tanulnánk belőlük -, vagy ami még rosszabb, észre sem vesszük őket?
Gyakran - kezdte gyorsan válogatva meg a szavakat - még csak nem is hasznos tudni, hogy mit hoz a jövő.
A sakktábla kockái: éj és nap. Bábuk vagyunk a sors keze alatt, ő játszik velünk, tologat, kiüt és a sötét dobozba visszarak.
Mindegy, hogy lefelé vagy felfelé mozdul látszólag az ember sorsa, a változás következményeit viselnie kell a környezetének is.
Az élet, amit éltem, nem dominók-e, amik nem azért és úgy dőlnek el, mert úgy és akként akarom, hanem egészen egyszerűen azért, mert ezt kell tenniük - mert nincs más választásuk.
Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz.
A civilizáció gyermeke, aki születésétől fogva idegenül távol áll a fékezetlen természettől, sokkalta inkább érzi nagyságát, mint a természet edzett fia, aki zsenge korától fogva rá van utalva és kiábrándító, bizalmas viszonyban él vele. Emez aligha ismeri az áhítatos megilletődést, amellyel amaz szemöldökét felvonva elébe lép, s amely alapvetően meghatározza a természethez fűződő érzelmi viszonyát, állandó vallásos megrendülést, félénk izgalmat táplálva lelkében.
A legvégén csak a végzet van, és semmi más nem számít!
Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.
Mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz... De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját... és az a másik leszorul, kiesik... az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki... és hagyja ott a maga régi nehéz útját.
Az emberek mindig maguknak választják a sorsukat.
Facebook
Pinterest