Idézetek a pszichológiáról
A kísértés sosem a külvilágból származik; a kísértés az elnyomott indulatokból (...), az elnyomott mohóságból táplálkozik. A kísértés belőled származik, semmi köze a külvilághoz. Nem arról van szó, hogy jön az ördög és megkísért - saját, elnyomott, ördögi elméd az, amely kísértésbe hoz, mert bosszút akar állni.
A belső külsővé válik; a belső folyamatosan megteremti önmagát a külsőben.
Ha az embert arra ösztökéljük, hogy a legjobbat nyújtsa magából (...), akkor arra kényszerítjük, hogy magasfeszültségen éljen; hogy ahhoz igazodjon, amit mások elvárnak tőle, ezért nagyon meg kell erőltetnie magát. A túl nagy feszültség végül összeomláshoz vezet.
Mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék - bármi áron. Ők a könyörtelenek, akiktől óvakodni kell.
Ha megszabadulsz a függőségedtől, azonnal kell egy másik. Kapaszkodni az életbe.
A pszichológusi pályán kevés az ember sikerélménye. (...) Mert a "gyógyultak" eltűnnek, felszívódnak. Nem tudhatjuk meg, mi lett velük. De a kudarcos esetek visszajárnak. (És esetleg szemrehányást tesznek.) Hol testi valójukban is, hol úgy, hogy csak bennünk "kísértenek".
Ki képes a szivárványban meghúzni a határvonalat, ahol véget ér az ibolyaszín, és elkezdődik a narancssárga? Jól látjuk a színek különbözőségét, de pontosan hol is megy át az egyik a másikba? Ugyanígy van ez az épelméjűséggel és az őrülettel is.
Amit egy "hős" a velünk született létfenntartási ösztön fojtott sikolyai közepette tesz meg, azt a pszichopata talán teljes csendben végzi el, és még csak nem is izzad.
Valójában nem is léteznek igazán őszinte cselekedetek. Mindig van egy alantas, önérdekű, egyértelműen kevésbé dicséretes indíték, bármilyen jól lapulnak is meg sűrű és sötét pszichológiai aljnövényzetünkben.
Az elhallgatás, a hazugság mérgező légkört teremt a családban, és különösen nagy pszichés terhet ró a gyerekekre. Nem jó tehát takargatni a feszültséget, de fontos, hogy a valódi problémáról legyen szó, és akkor, amikor érezzük.
Nagyon érdemes fejleszteni, izmosítani magunkban azt a képességünket, hogy kívülről és bizonyos távolságot teremtve rá tudjunk tekinteni életünk fájdalmas eseményeire. Ilyenkor szempontváltás történik, amit a pszichológia átkeretezésnek nevez. Amikor megtörtént veled az adott esemény, egy bizonyos helyzetben voltál, és annak megfelelően láttad a valóságot. Az átkeretezés során megpróbálsz más szemszögből rátekinteni. Mindenféle optikából megnézed a történteket, nemcsak a magad, de a szeretteid, környezeted nézőpontjából is. Azáltal, hogy elkezdesz mozogni a saját beszorult lelki helyzetedben, életbe lép a kaleidoszkópeffektus: ha csak egy pici részletet is elmozdítasz, a teljes kép megváltozik. Ez pedig óriási megkönnyebbülést hozhat magával, egy csodálatos feloldó folyamat első lépése lehet, amelynek keretében a beszorult, betokosodott lelki tartalmak utat találhatnak kifelé.
Egy kedves pszichológus ismerősömtől őrzök egy fontos mondatot. Ha valaki már huszonötödször mondta el neki, hogy mennyire szerencsétlen, és mennyire beleragadt egy helyzetbe, amiből nem tud kikeveredni, akkor is végighallgatta, majd azt kérdezte tőle: "Mondd csak, és ez jó neked?" Ez egy nagyon egyszerű és fontos kérdés, mert általa ráláthatsz, hogy ezt a kört már tucatszor lefutottad, ezért érdemes lenne valamit kezdeni magaddal - nem a másikkal, nem a világgal! -, különben egy életen át toporoghatsz egy helyben.
Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.
Nagy traumákat követően a spiritualitás néha a lelki megküzdés egyedüli, valóban hatékony lehetősége. Egy katasztrófa után nem fordíthatod meg a megfordíthatatlant. Tudomásul kell venned valamit, ami ellen érzelmileg kétségbeesetten tiltakozol, amit egyszerűen nem akarsz elfogadni.
Az öntudatos embernél... valami elromlik. Ő elvesz, de sosem ad. Folyamatosan gyűjtöget, és képtelenné válik a megosztásra. Folyamatosan határfalakat épít maga köré, hogy senki se juthasson a közelébe. Figyelmeztető táblákat aggat maga köré: "Tilos az átjárás. " (...) A tudatosság a végtelen élet, a bőséges élet. Nem ismer határokat. De szinte mindenki öntudatos.
Facebook
Pinterest