Idézetek a pszichológiáról
A legtöbb ember képes kezelni a rá nehezedő nyomást és feszültséget és az ebből adódó konfliktusokat. Vannak azonban olyan, lelkileg sérült emberek, akik gyermekkori traumák vagy más stresszhatások következtében képtelenek kontrollálni az érzelmeiket.
Ha az ember újra meg újra elismétel magának bizonyos dolgokat, ha újra meg újra maga elé képzeli a sikert, azzal gyakorlatilag arra programozza az agyát, hogy igyekezzen valóra váltani a képeket. Ennek persze az ellenkezője is igaz - aki meg van győződve róla, hogy ő született vesztes, hogy állandóan kirúgják a munkahelyéről, hogy képtelen takarékoskodni, vagy soha nem fog lefogyni, az ezeket ismételgeti magában - mi az eredmény? Minden rémálma valóra válik.
Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit, aztán majd jön valaki, és megmagyarázza.
A gondban lévő ember segítésének egyik legjobb módja egyszerűen vele lenni.
Az elme roppant mohó, és ez okozza minden szenvedésünket. Ha ma részed van valamiben, az elme azonnal elkezdi a holnapot tervezgetni, azonnal elhatározza, hogy az adott dolognak holnap is meg kell történnie. Holott ma azért lehetett részed ebben az élményben, mert nem gondoltál rá - és ha elkezdesz tervezgetni, az mindent megváltoztat.
Az igazság az, uram, hogy az ideggyógyászat ma még az orvostudomány fehér foltja. Csak elképzeléseink vannak róla, sejtéseink, hipotézisek alapján felállított bizonyos rendszerek, amelyek feltételezett igazságát vagy igazolják egyes konkrét esetek, vagy pedig nem.
A tudatos elme egyszerűen tehetetlen a tudattalannal szemben, mert a tudatos elme a társadalom mellékterméke, a tudattalan pedig természetes, biológiai dolog, és mint ilyen, óriási erővel és energiával rendelkezik. Azaz az agyunk a "jó" dolgokon jár, miközben továbbra is "rossz" dolgokat cselekszünk.
Az ember az egyetlen lény, amely képes elfojtani, vagy átalakítani az energiáit - erre egyetlen másik élőlény sem képes. Az elfojtás és az átalakítás ugyanazon jelenség két aspektusa, és ezt a jelenséget csakis az ember képes életre hívni.
Megijedtem. Szorongó érzés vett rajtam erőt. Nem félek, én úgysem félek - akartam mondani. Féltem. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire erősen éreztem volna a félelmet. Nem szabad félnem, hiszen nyár van, az ablakon bever a napfény, az utcán emberek sétálnak, körülöttem is emberek ülnek, csak kiáltanom kell, és megvédenek.
Amit elfojtani igyekszünk, az behatol tudatosságunk mélyebb rétegeibe: lehetséges, hogy ébren képesek vagyunk ugyan elfojtani az adott dolgot, de az álmainkban újra és újra megjelenik.
Ha túl sokáig tartjuk ketrecben, fuldokolni kezd a bennünk lakozó vadállat, és vonyít, hogy engedjük szabadon. És ezt a fenevadat mindaddig nem győzhetjük le, amíg tudatosságunk felül nem emelkedik a természet által biztosított, állati kapu szintjén.
Történt pedig, hogy elterjedt egy betegség, amit Nikosz Kazantzakisz intellektuális viszketegségnek nevezett. Az intellektuálisan viszkető ember állandóan új meg új problémákat talál ki magának, tulajdonképpen problémagyártó kisiparos. Az elmélet szerint a viszkető problémák gyógyszere a sokszor küzdelmes megoldás, ami a valóságban sohasem használ, mert az élet kitalált és valódi problémái nem megoldhatók. Az emberi lelket ugyanis nem problémák, hanem tragédiák gyötrik, s nem megoldásokra, hanem megértésre és simogatásra van szüksége. Az emberek többsége cirókahiányban szenved. Súlyos betegség, és nehéz rá írt találni.
Az embernek azonban mindig vigyáznia kell azokkal, akik esküdöznek, mivel az ilyen személyekben valahol mélyen mindig ott rejlik valami - valami, ami erősebb minden fogadalomnál, valami ami miatt úgy érzik, fogadkozniuk kell. Az efféle esküvéseket mindig az elme tudatos része teszi, ám az eskü kiváltó oka ott rejlik az emberben, a tudatalatti elme útvesztőjében.
A neheztelés egyike azon pszichés betegségeknek, amelyeket az idő nem gyógyít meg. Lényegtelen, hogy valójában mennyi idő telik el, hónapok vagy évek.
A szaporodás gyökereiből sarjadó stílusok olyan mélyen bele vannak ásva faji pszichénkbe, hogy nem merjük kigyomlálni őket.