Idézetek a pszichológiáról
Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket! Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben. A mi társadalmunkban kevésbé szégyenítik meg az embereket, ha a testükkel van valami baj, mint akkor, ha a lelkükkel.
Az agresszió olyan, mint a fregolikabát: ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé: szorongás.
Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem - mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény - de ugyanaz a fajta, másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet. Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e.
A mesét hallgató gyerekben kialakuló belső képeknek hatalmas jelentőségük van, mivel ez az érzelmi tudás, a mesékben kódolt információk, szimbólumok elraktározódnak a jobb agyféltekében, és később is hozzáférhetővé válnak, mint a legmélyebb életbölcsességek. Ez a tudás erőforrásként jelenhet meg a krízis- és problémahelyzetekben is. A népmesék hol volt hol nem volt világa rokonítható a lelkünk legmélyén élő valósággal. A mese a főhős fejlődési folyamatát követi végig, egy valóságos metamorfózisnak lehetünk tanúi, ahol a megpróbáltatások, küzdelmek, fordulatok hatására a hős teljesen megváltozik, kicserélődik, újjászületik.
Jó lenne, ha éles különbséget tennénk a jutalmazás és az ajándékozás között. Nagyon károsnak tartom ugyanis, hogy az utóbbi években ez a különbség egyre inkább elmosódik. "Ha jó leszel, születésnapodra megkapod...", "Ha jó leszel, húsvétra elhozza neked a Nyuszi", sőt, még a Télapónak is van egy listája a jó gyerekekről, és csak azoknak visz ajándékot. Az ilyen ajándék azonban nem ajándék, hanem jutalom. Mi is a különbség a kettő között? A jutalom eredményért jár, azért, ami a gyermekben dicséretre érdemes, az ajándék viszont jó és rossz tulajdonságoktól függetlenül az egész gyermeknek jár! Azt fejezzük ki vele, hogy vagyunk egymás számára, örülünk egymásnak, és ez minden problémától függetlenül igaz, és nagyszerű dolog! Ne alakítsuk hát az ajándékot jutalommá, és az ajándékozást ilyen formában ne használjuk nevelési célokra.
Az önismeret felszíni rétegeiben van az adottságainkkal, képességeinkkel, céljainkkal kapcsolatos tudás, míg mélyebb szinten azoknak a vágyaknak és motívumoknak az ismerete, amelyek a viselkedésünket irányítják. Az önismeret társas szintje azt fedi, hogyan látnak mások, milyenek vagyunk a különböző szerepeinkben. Ha folyamatosan csak azzal foglalkozunk, hogy mások milyennek látnak minket és megpróbálunk rendre ennek megfelelni, akkor éppen a lényeget, önmagunkat veszítjük el.
Én azt gondolom, a terapeutának az a feladata, hogy többek között megtanítsa a traumatizáltat arra, hogy lázadjon, haragudjon, akár gyűlöljön. Csak ha képes erre, akkor nyeri vissza a szabadságát. Aki szabad, megbékélhet, idővel meg is bocsáthat. De ehhez először vissza kell szereznie emberi méltóságát és integritását. Akit fojtogat a múlt emléke, aki rettegve ébred, verejtékben úszva, attól nem hiteles sem a megbékélés, sem a megbocsátás. Először vissza kell szereznünk a hatalmat lelki birodalmunk felett, hogy aztán a győztesek jogát, a megbocsátást gyakorolhassuk.
A büntetésnek - lényegéből fakadóan - feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta büntetését, nem létezik többé! Tapasztalataim szerint azonban sajnos a szülők jelentős többsége nem tartja meg ezt a fontos elvet. Pedig az olyan büntetést, amely után a vétek tovább él (tehát a szülők emlékeznek a vétekre, és emlékeztetik rá gyermeküket is), a gyermek nem is értelmezhet másként, mint ellene irányuló agresszív aktusként, amelynek a vétekkel nincs semmiféle kapcsolata: "Hiszen már megbűnhődtem érte, mégis folyton a szememre hányják!".
Mindenki szeret magáról mesélni (...). Így csinálnak a sarlatán lélekbúvárok rengeteg pénzt. Ráveszik a pácienseket, hogy menjenek el hozzájuk, s meséljenek nekik mindenféléről. Hogyan estek ki a gyerekkocsiból kétéves korukban, hogy ette az anyjuk a körtét, amelynek a leve narancssárga ruhájára csorgott, hogy húzkodták másfél évesen az apjuk szakállát, és így tovább. A sarlatán pedig közli velük, hogy többé nem fognak álmatlanságban szenvedni, s elkéri a pénzt. A páciens elmegy, ó, nagyszerűen érezte magát, roppantul - s talán még jól is alszik aznap.
A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni.
Ha egy ember dramatizál, dramatizálása mögött rendszerint feldolgozatlan, traumatikus események állnak, amelyek régebbről erednek, mint a tulajdonképpeni indíték.
Miért ne vélekedhetnék úgy, hogy a gondolkodás tudatos tapasztalata csupán kísérő jelensége az agyi szinten végbemenő számítási folyamatnak? Lehet, hogy szükségszerű kísérő jelenség. De amiképpen a fazékban forrásban lévő víz zubogó hangja elkerülhetetlen kísérője a hevítésnek (s e belátás híján azt mondhatnánk, hogy a zajtól fő meg a tojás), azonképpen a gondolat is lehet olyan szükségszerű kísérőjelensége az idegekben végbemenő neurális számítási folyamatnak, amely önmagában még nem szállítja a feladat megoldását.
Az intuíció gyakran nem más, mint az élek legömbölyítése, ügyes módszer, amelynek révén a kézzelfogható bizonyítékokat valami sokkal megfoghatatlanabb valamivel pótolják.
A pszichológiával nincs semmi baj, ha a pszichológusokra bízzák. Az a baj, hogy manapság mindenki amatőr pszichológus!
Észrevettem, hogy egy elsietett megállapítás belekergeti az embert egy bizonyos lelkiállapotba, ami talán nem is indult ilyen határozottnak. Az ember kimondja: "Várok valamit", s attól a pillanattól csakugyan vár valamit.
Facebook
Pinterest