Idézetek az önismeretről
Akkor tudhatod, hogy igazán felnőttél, amikor a sakktáblán kívül már semmi más nem fekete és fehér.
El kell gondolkodnod rajta, hogyan tanulhatnál meg önmagad lenni. Ha ezt megteszed, akkor nem kell félned a világon semmitől.
Az emberek azt hiszik magukról, hogy tudják, mit akarnak, pedig ez általában nincs így. Azért néha szerencsés esetben mégis beteljesül, amit akarnak.
A tudatlanságot csak a beismerés gyógyítja.
Egészséges önbecsülés nélkül nem becsülhetjük a másik embert sem. Aki pedig megveti magát, az a másik embert is hajlandó lenézni, sőt, úgy gyűlöli felebarátját, mint önmagát. Kellő önismeret nélkül senki sem ismerheti meg a másik embert.
Mindnyájunkban személyiségek sokasága lakozik. Képesek vagyunk az összeset magunkban hordozni, de mivel nem állnak rendelkezésünkre olyan eszközök, amelyekkel kifejezésre juttathatnánk őket, általában elfojtjuk ezeket a személyiségeket. Jelenleg nagyon korlátozott a hozzáférhető technológia – mint például a divat, a smink, a frizura – ahhoz, hogy különböző kapcsolatoknak, alkalmaknak megfelelően alakítsuk át magunkat. A jövőbeli, teljes bemerülést kínáló virtuálisvalóság-környezetekben viszont jócskán bővíthetjük személyiségpalettánkat.
Mindig meglepett, hogy az emberek komolyan veszik, amit mondok. Én még azt sem veszem komolyan, hogy ki vagyok.
A testem átmeneti test. Részecskéi havonta szinte teljesen átalakulnak. Csak a testem és az agyam mintái folytonosak.
Akiben természetes szeretetéhség lakik, tudja, hogy értékes és szerethető, ezért másokra irányuló életet él. A sebzett ember retteg attól, hogy kiderül, nem értékes, nem szerethető, ezért önmagára irányuló életet él, és ezt a környezetétől is elvárja.
Már nem az a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy igaz legyek.
A gondolataink ritkán követik az illem szabályait, azért is őszintébbek.
Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihűlne... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessenek el éjszakon, s ültessenek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog.
Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyaráznak, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyiltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek.
Ha intelligens gépeket hozunk létre, ne lepődjünk meg, ha ugyanolyan zavarodottak és makacsak lesznek a test-elme kérdésével, a tudattal, a szabad akarattal és társaikkal kapcsolatban, mint mi magunk.
Ha a maszk, amit viselek, már maga az arcbőröm, annál inkább le kell vetnem, ha belepusztulok, akkor is, nem vicc, utóvégre mégiscsak meg kéne tudnom, ki vagyok. Ha megteszem, ha sikerül, az hihetetlen, az maga az eufória. Kész megistenülés.
Facebook
Pinterest