Pályi András

"A szerelem, amiből a házasságban szeretet lesz" - ez az egyik leghazugabb eufemizmus. Olyasmit jelent, hogy nem érzek már semmit a másik iránt, de eljátszom a világnak, hogy szeretjük egymást.

Amit úgy nevezünk, hogy sors, az bennem van, a génjeimben, a szocializációmban, de ettől még napról napra és óráról órára választás előtt állok. Tőlem függ, megélem-e a sorsomat, és ha igen, hogyan.

Ha a maszk, amit viselek, már maga az arcbőröm, annál inkább le kell vetnem, ha belepusztulok, akkor is, nem vicc, utóvégre mégiscsak meg kéne tudnom, ki vagyok. Ha megteszem, ha sikerül, az hihetetlen, az maga az eufória. Kész megistenülés.

Az ember tele van töredékes, nem teljes értékű kapcsolatokkal a hétköznapi élet ezernyi színterén. Lehet ez munka, üzlet, barátság, flört, a szomszéd lakó, akármi, ebben mind van valamennyi szerepjátszás. De keresek magamnak egy társat, aki előtt levethetem az egész nap viselt maszkot, egy társat, akihez igazi, intim, érzéki viszony fűz, s ha tényleg sikerül megtalálnom, ez a legnagyobb dolog az életben. Mert nem könnyű. Nagyon sok együttélésből, együttjárásból, házasságból hiányzik ez az aktus, a magam odaadásának az aktusa, ami nélkül smafu az egész.

Ez lett a legfőbb belső parancsom: mindent annak látni, ami. Azaz félrelibbenteni a fátylakat, amit gyakran az ember maga gyárt magának, hogy ne kelljen szembenéznie az élet "piszkos ügyeivel", végül úgyis mindenről, amit sikerült a maga tiszta valójában megpillantanom, kiderül, hogy végtelenül talányos. Alighanem a dolgok végső egyszerűsége a legnagyobb titok.

Vannak közönséges, hétköznapi periódusok az ember életében, és vannak különleges, nagy pillanatok, amikor magától értetődően az emberi lét mélyebb dimenzióiban gondolkodunk, életről és halálról. Mert ebben az állapotban nem is tudunk másképp. Meghal valaki, aki nagyon közel állt hozzánk. Gyerekünk születik. (...) Ha akarjuk, ha nem, az ilyen pillanat valósággal "odalök" a lét forrásaihoz. Oda, ahol fájdalom és gyönyör, születés és halál összeér. Nem tehetünk mást, elnémulunk, és látjuk, amit látunk.

Gyönyör és gyönyör közt lekottázhatatlan különbség lehet.

Mindenki rendelkezik magáról valamilyen képpel, vagy ahogy ma szeretjük mondani, imázzsal, s megelégedéssel tölt el bennünket, ha a világ megerősíti, elfogadja ezt a képet. Én meg azt gondolom, hogy ez közönséges hiúság, s épp ezért mellékes. Sokkal lényegesebb - sőt, talán az egyedül lényeges kérdés -, hogy fel tudom-e fedezni az önmagamról kialakított imázs mögött azt, ami a valódi, "rejtett", "titkos" arcom. Hogy ez mennyire veszélyes, nem tudom. Nyilván az, ha az önámításaim elvesztésével kicsúszik a talaj a lábam alól. De hát miféle talaj volt az akkor?

Az ember csupa diszharmónia és harmónia. A nagy vonzásnak könnyű lenne a lélek békéjét, az ellentétek elcsitulását, vagyis a harmóniát neveznem, ám tény, hogy a diszharmónia, a belső békétlenség, az elégedetlenség, a meg nem felelés, önmagamnak vagy másoknak, sokkal inkább sarkalló, előrevivő erő.