Idézetek az önismeretről
Ez lett a legfőbb belső parancsom: mindent annak látni, ami. Azaz félrelibbenteni a fátylakat, amit gyakran az ember maga gyárt magának, hogy ne kelljen szembenéznie az élet "piszkos ügyeivel", végül úgyis mindenről, amit sikerült a maga tiszta valójában megpillantanom, kiderül, hogy végtelenül talányos. Alighanem a dolgok végső egyszerűsége a legnagyobb titok.
Mindenki rendelkezik magáról valamilyen képpel, vagy ahogy ma szeretjük mondani, imázzsal, s megelégedéssel tölt el bennünket, ha a világ megerősíti, elfogadja ezt a képet. Én meg azt gondolom, hogy ez közönséges hiúság, s épp ezért mellékes. Sokkal lényegesebb - sőt, talán az egyedül lényeges kérdés -, hogy fel tudom-e fedezni az önmagamról kialakított imázs mögött azt, ami a valódi, "rejtett", "titkos" arcom. Hogy ez mennyire veszélyes, nem tudom. Nyilván az, ha az önámításaim elvesztésével kicsúszik a talaj a lábam alól. De hát miféle talaj volt az akkor?
Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít.
Senki se lehet érdekesebb számunkra, mint önmagunk.
Nem attól kudarc valakinek az élete, hogy valóban kudarc az életem, hiszen ilyen nincs, jó dolgok mindenkivel történnek, hanem attól, hogy ő úgy érzi, kudarc az élete.
Jócskán vannak hibáim. De miért hívjam fel rájuk a figyelmet? Vegyék észre mások.
A művésznek kutya kötelessége a gyötrődés. Ez a legszebb és legnehezebb föladat: elhagyni a lélek kényelmi állapotát, és vállalni a gondolkodás kényelmetlenségeit; szembesíteni magunkat saját lelkiismeretünkkel; a megismert igazságot más oldalról ismét megvizsgálni, hogy még jobban kiállhassunk érte; újra és újra megméretni, és könnyűnek találtatni; bátornak lenni önnön tévedéseink megítélésében...
Mindenkinek megvan a maga feladata, dolga, sorsa, kiszabott ideje, amikor menni kell, megy, ilyesmiken problémázni merő fölöslegesség. Ami lényeges, az pontosan belénk van kódolva, elég nyitott lélekkel figyelni szeretteinkre, magunkra, és akkor teljesen nyilvánvalóvá, világossá válik minden. Az embernek nincs más dolga, mint tudomásul venni, amit rámértek...
Az igazi tükör nem csak a külsőségeidet mutatja. Hanem azt is, amit a szem nem lát. Ami rejtve van. Előtted is. Amit a tükör nélkül sosem látnál meg. És ez a fontos. Hogy itt állsz előttem. A legértékesebb tükör. És megmutatsz magamnak.
Amit másokról mondunk, sokkal inkább rólunk árulkodik.
Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy fölfedezed magadban azt, AKI téged örökké szeret, feltétlenül, ha hibázol, akkor is, és nem hagy el téged soha.
A gondolatok soha nem csitulnak el. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy megszakítod a kapcsolatot velük, és nem figyelsz rájuk.
A légzésünk olyan, mint egy barométer, mely a külső és belső világunk változásait méri.
Elválaszthatatlanul én magam vagyok a rettegés, olyanok vagyunk, akár a falevél, két oldala ugyanannak a levélnek, fekete és fehér oldala. A fehér nappal él, jól megvilágított helyeken, napfényben - a másik éjjel, sötétben, szívszorongató sikátorokban.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok, A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
Időnként zsákutcába kell menni, hogy megtaláld a helyes utat.
Facebook
Pinterest